Tisztuló délibáb

Egyéb

Gorkij Nyaralókja igen mozgalmas, pergő dialógusoktól nem mentes sok mindenről, sok igazat elmondó darab. Olyasféle, amelyhez nem kell erőltetett csattanóra koncentráló szövegmondás, mert a poén szinte magától csattan, a helyzetek önmaguktól nevettetnek. Miközben elhangzik sok fontos mondat az emberi kapcsolatokról, az érzelemszegénységről, a valaha tán tűzforró, de legalább langyos, ám mára jegesre hűlt kapcsolódásokról. Ahol kiderül, ki mennyit ér és egyáltalán ér-e bárki bármennyit is. Szóval nem nehéz legalább valami jó közepeset csinálni belőle a színpadon.
A Vígszínház előadása ezúttal jó néhány esetben felül is emelkedik ezen a minimumvonalon. És ez Valló Pétertől is teljesítmény. Az utóbbi idők színpadra vetett erőtlenül haldokló, álomkórba kergető produktumaihoz képest ez bizony egy életképes, összeérésre váró előadás.

Börcsök Enikő emlékezetesen valódi életunt, tisztánlátó feleséget ad, akit már nem hatnak meg az élet dolgai, aki leginkább elmenekülne messzire és felejtené a jogtanácsos férjet és az aljas álbarátokat. Aki nem képes és nem is hajlandó holmi álságos alakoskodásra, hogy legalább mások jóérzését ne bántsa.
Kern András is felvillantja olykor az értetlen, belenyugvóan horgászgató Bazsov karakterét. A férjet, aki csupa jó indulatból magához láncolta a tiszta nőt és végképpen nem érti, vajon mi rossz van egy kellemes tóparti üdülésben baráti körben. Merthogy ez a felszín. És a sok-sok humor között megbújik a nem éppen finomkodó társadalomkritika meg a magát ősarisztokráciának mutató nemzedék és a lelke mélyén inkább emberi életre vágyó álmodozók jelképes harca.

Jelenet az előadásból
Szamosi Zsófia Kalerijája elegánsan komikus, olyasféle költőnőt formál, aki tényleg elhiszi, hogy a havasi gyopárról papírra vetett írása valódi műremek, mely az emberi embertelenség legfőbb kimondója. Árnyalt vagy domborodni kezdő karaktereket formál Lukács Sándor, Hegyi Barbara, Blaskó Péter, Pap Vera, Hegedűs D. Géza, Fesztbaum Béla, Igó Éva és Csőre Gábor is, amely alakítások néha igazán élvezetes magaslatokba emelkednek. Kolovratnik Krisztián azonban, aki Varvara, az unott asszony öccsének szerepét, tehát fontos ellenpontot játszik, emelkedett megcsináltsággal dobálózik a természetesnek és meggyőzőnek emiatt csöppet sem ható mondatokkal.

Annál több vérbően maró gúny hallik Bodrogi Gyula minden szavából, aki az öregedő nagybácsit, amolyan "még manapság is heti húsz nőm van, de ezt már magam sem hiszem el" típusú erőteljesen mókásan, mégis vérkomolyan intrikus játékkal adja.

Az először fárasztóan lassan hömpölygő néha eltalált, olykor pedig nem megfogott poénokkal átszőtt első felvonást egy felpörgő, mozgalmassá váló második váltja fel, ahol a végső összeomlás, a teljes szétesés és valós szétszéledés látványos szépséggel mutatkozik meg. Ahol már megbocsátón tekintek vissza a kezdetre és ahol kellemesen elmerengek a festőien egyszerű, pasztell tóparti tájban, mely olyan mai és mégis annyira távolinak tűnő, délibábszerű.