Titokban tartott gondolatok

Gergye Krisztián eleddig mondhatni igen meggyőző erővel mutatkozott be számomra emlékezetesen eredeti stílusával. Mind legutóbbi e.sch eroto című maga koreografálta és előadta produkciójával, mind korábbi munkáit tekintve, de ide sorolhatjuk Frenák Káosz című előadásában nyújtott teljesítményét is.
Szóval semmi kétségem nem volt afelől, jó úton halad e fiatal művész, egy olyan, nem kitaposott ösvényen, amin mindenképp érdemes továbbmenni. Aztán most eljött az idő, hogy készítsen egy igen nagyszabásúnak mondható produkciót, egy kortárs tánc-operát. Ágens hangja és Gergye tánca valami izgalmas újdonsággal kecsegtetett, ehelyett olyasféle előadásfoszlányt kaptam, amitől még egy egészen kicsit sem világosodtam meg, sőt egy bizonyos eltelt idő után már úgy éreztem, nem is akarok.

Ágens földöntúli és néha már meghatározhatatlan hangjával többek közt latin zsoltárokat, könyörgéseket interpretált, miközben Sosztakovicstól a Pan Sonicig mindenféle zene megszólalt. A zenei anyag kiválasztása talán az egyik egyetlen dolog, ami mindenképp dicséretet érdemel, mely két kiváló klarinétművész Babits Antal és Klenyán Csaba élő hangorgiájával párosítva nem evilági hangulatot hozott a falak közé.

És van még három meztelen test. Csupasz, szikár, izmos, de mégis esendően emberi hús. Undor. Amit éreztem. Végletes undor és szánalom. A halva született küzdés valamiért. Nem tudom miért, nem jöttem rá és nem is akarok. Repetatív kánonok, vergődő lázálmok, egymásba gabalyodás. Nincs kezdet és nincs vég. Csak szenvedés van. És az rendben is lenne, hogy szenvedünk, de most épp miért? Mi az ok? Mi a cél, amit nem érhet el ez a három lény? Mert nem nők és férfiak. Nemtelen véglények, épp ezért érzelemszegény összekapcsolódásuk is.
De még mindig sokkal több ez, mint Joel Borges IXKIZIT társulata által nyújtott "élmény". Gergyénél legalább ért hatás. Éreztem. És ez már valami. Ha undort is, de legalább.

Borges egy valótlan, ám érzelmekkel teleerőltetett "Igaz, mégis hamis" világot álmodott. Kék neonnal, jéghideg vasasztallal, patyolattiszta gumiakváriumokkal, ahol legalább elbújhat a hat tiszta fehér, mindentől mentes lény. A világ és egymás elől. A hamis vagy igaz elől? Ki tudja. Én nem. Néha totális káoszt észleltem, aztán a terem végeiben meglepetésszerűen ismétlődő etűdöket, miközben Jean-Marc Simonnet zeneszerű hangfoszlány kavalkádja csapódott falról falra magatehetetlenül. Vergődő testek egymás karjában és egyetlen nyugalmas életterükben, a gumiakváriumokban.

Izgalmasnak és hátborzongatónak tűnt először, ahogy az emberek belesétáltak a térbe. A néző majdnem szereplővé vált. Hagyták, hogy válogasson. Mint a piacon. Jancsi bácsi parija vagy Juliska néni kovi ubija legyen a menü.
Mindenbe belekóstolhatott és meglepően otthonosan érezte magát a valótlan térben. Mintha tényleg otthon lett volna. Olyan állatias volt az egész. Mégsem volt kontaktus. A táncosok elcsoszogtak vagy épp ellibbentek az érdeklődő bámész közönség tömege közt, mintha nem is lettek volna. Pedig bizony dehogynem voltak.

Kívülállónak és magányosnak éreztem magam, hogy nem vagyok. Közöttük. Pedig miért is akarna bárki tehetetlenül vergődő, nem evilágiak közé tartozni? De talán. Kicsit. Hogy ne legyek egyedül. Egyedül a tömegben. Ezek a kétség kívül kiváló táncosok nem ragadtak magukkal a túlsó világba. Odaátra. Nem jöhettem rá, hogy odaát tényleg megtalálom-e az igazat. Vagy hamis az egész?

Már csak azért sem, mert egy emelvényen ültem esetlenül. Mert ott volt és azt hittem, azért van, hogy a néző odaüljön. És még sokan azt hitték. Lehet, hogy kimaradtam valamiből, ami odalenn megtörtént. Nem láttam. Sok mindent nem láttam. Tán nem árulok el újat azzal, hogy nem előnyös a fiktívvé váló nézőteret közvetlenül a játszótér egy fontos része fölé emelni. Mert azért kicsit érzem, kimaradtam valamiből. És lehet, hogy már tudnám, mi igaz és mi hamis. De én ott ültem és már sose tudom meg. Kimaradtam valamiből.
Gergye Krisztián is titokban tartotta szenvedései okát. Utálom, ha kihagynak. Mert kinek másnak mondja el a játszó, ha nem nekem, a nézőnek? Csak én, a néző hallgatom meg, csak én, a néző vágyom rá oly őrült kíváncsisággal, hogy megtudjam, mi miért van és miért épp úgy.