Trill azonban megoldotta a feladatot: tökéletesen reflektáltan, minden pillanatban Latinovits hangjára is emlékeztetve - egyáltalán nem akart menekülni tőle, hanem használta - nem félt, hogy ott áll mögötte egy kísértetalak, pedig ott állt.
Most egy operát láttunk a debreceni Oblom-Off című előadásban - a szakmai megbeszélésen Telihay Péter ki is mondta ezt. Az önironikus lírai bariton, Trill Zsolt óriási közönségsikert aratott a fesztivál-előadáson, ilyen lelkesen tényleg csak az operában szokás ünnepelni (illetve a tapsrend nem engedte meg a rajongtatást, mert nem jött ki a színész egyedül, még véletlenül sem - lám, a nagyoknak mennyire jól áll a szerénység). Az előadás egyébként igen megosztotta a közönséget: egyeseket dühített (aki kifogásolta, igen, joggal, a hatásvadász zenehasználatot, árnyéktánckart, trampli díszletet, illetve a többi hatalmas gesztust), másokat aritmiásan szíven csapott (aki eltekintett a giccsparádétól, tehát képessé vált figyelni ezt az "egész embert", annak extraszisztoléja lett; megjegyzem, a nagyestélyik és egyéb operakellékek közelről pont ilyen túlzóak). Egy ideig pedig még rúgkapált bennem az öntudatos nézőnő, mert ez az előadás azt a csúfságot engedi meg magának, hogy a nő 1. idült rojtrendező dekortikált lény, 2. egy playback/pinup girl 3. egy hűtlenül halt anya emléke; mit mondjak, remek. Aztán ahogy végre észrevettem Trillben az érzékeny nőt is, megbékéltem, tehát már nem az volt a diskurzus, hogy a nőnek nincs valós dramaturgiai jelenléte.
A darab kezdetén szokni kellett azt a finoman dallamos beszédet, ami magyar színpadon furcsa, illetve csak mint hiba, ügyetlenség szokott megjelenni. Trill hangjának gazdagságát egyébként csak árnyalni lehet szavakkal, mert fogalmaink sincsenek az emberi hang sokszínűségének leírására. Úgy hírlik, keleten - kelet felé egyre inkább (tán a sárosoroszi születésű színész is ihatott olyan forrásból, amely ezt a képességét csodálatosan megerősítette) figyelemmel kísérik, elemzik mindenkinek a hangját, vannak olyan közösségek, ahol a hangból nemcsak hangulati (sic!), lelki-erőnléti állapotra következtetnek, hanem az egész test leginkább beszédes információforrásának tartják. Marhaság lenne persze azt állítani, hogy egy jó opera kulturális indíttatású sámánének, nem is állítom, de a mostani hangélmény leírattatja velem.
Trill ebben a valóban sok szempontból nem védhető előadásban egy olyan varázsló figurát teremtett meg, aki megmutatja az élet élhetetlenségét: ez lecke a halálra, mert az is az életünk része, minden pillanatunkban tudnunk kell róla, hogy állunk (nyilván része volt mindennek a szöveg tartalma is) - s ebben, még ha szinte észrevétlenül is, jelentőset játszott a hangja, amely valós tereket hozott létre. A színész beszédhangjának ellenállhatatlan, tetszetős rétege az ízes tájnyelv, talán ebben is rejlik az ambivalencia, hogy egyszerre képes extrovertált, nagyszínpadi lenni, ugyanakkor finoman introvertált is. Rengeteg tónussal, frekvenciajátékkal színezte a mondatokat, beszéddel több irányba, különböző nagyságú tereket telített (valós jelentéstartalommal, persze ennek a fogadása alig tudatosul a nézőben), amelyek szövegként így többletjelentést kaptak - hasonlóan működik ez minden tökéletesen értésből fakadó szövegmondáskor is, de nála ez a skála szokatlanul széles. Nincs persze egyedül, még akkor sem, ha neki rendkívüli kifejező készsége van a beszédével, mert a többiek is kórusként szólnak, a szólamot tökéletesen kiteljesítve, így Bakota Árpád mélytónusú, terápiásan nyugtató hangja, dilettáns hasonlat, de a Don Giovannit juttatta eszembe, Kriszta Kinga énekhangja pedig maga a vágy tárgya.
Egy fesztiválon sok jó hang száll nap mint nap, de Trill Zsolté mégis kihallatszik - akiknek pedig sok, azok már tudják: az nem kevés.
