A Vaknyugat hőse

- Miféle érzeteket csal elő Önből az ír szerző darabja? Jólesik elmerülni ebben a lecsupaszított, tragikomikusan sötét, primitív világban?

- Tudja, a közelmúltban temettük el csodálatos mesteremet, Horvai Istvánt. Harminchárom éven keresztül voltam tanúja az ő munkásságának. Először mint növendéke, később mint alkotótársa. De atyai barátként, a mindennapi együttlétekben is sok mindent kaptam tőle. Az ő életművén keresztül tanultam meg, hogy minden egyes munkánál neki kell gyürkőzni újra. Le kell merülni, újra kell értékelni addigi felfogásunkat a saját művészetünkről, az életről, majd föl kell jönni és józanul, empátiával kezelve a világot, újrafogalmazni azt. Meg kell tudni újulni, újra és újra.
Ez nem megy mindig.
Vannak csöndes periódusok, vannak "buktásabb", vagy félig sikerült időszakok. De hát ez a szép benne. Nem vagyunk folyamatos lények, hanem emberek vagyunk, akik teszik a dolgukat. A munkában ott van betétként addigi tapasztalatunk, tudásunk, tehetségünk. Ezt kockáztatjuk. Aztán vagy elveszítjük, vagy hihetetlen módon felfedezünk valami újat.

- Most mit ígér a csillagok állása?

- Úgy érzem, összeállnak a dolgok. Van egy kiváló drámai matéria, hihetetlen életanyaggal. Alkalmas arra - ami a színház legfontosabb dolga -, hogy a világ szélére sodródott emberek mellé álljunk. A kiszolgáltatottak mellé. Ez a mű arról nyüszít (vagy üvölt?) a világ felé, hogy szolidaritás és együttérzés nélkül nem lehet élni. A színészi közhelyek itt érvénytelenek. Létállapot követel mindannyiunk részéről.
De a csillagok állásánál maradva, szerencsés találkozásunk volt Gothár Péter rendezővel. Hihetetlen erős művészi hajlama, formaérzéke van a szociografikus pontosságra, a létezés megragadására. Velünk is nagyon finoman, pontosan bánt az egész próbafolyamat alatt. S végül: jól osztották ki a szerepeket. Az gondolom, a váratlanság, illetve felfedezés örömét jelenti majd a közönség számára Epres Attila, Hajdu István és Csonka Szilvia játéka.

- Nem. Rendkívül sokat lehet - a nyomorúságunkon - egyáltalán az emberi mivoltunkon röhögni. Egyébként is ez az előadás nem feketén-fehéren méri az életet. Vágyaink, érzelmeink, gondolataink lüktetnek benne, rengeteg mulatságos pillanattal - ami Varró Dániel pompás fordításának is köszönhető. Szóval nehogy azt higgye bárki, hogy egy vérdrámát fog látni. Ez egy fekete humorú tragikomédia.

- Az előadás kuriózuma, a színpad és a nézőtér "összeolvadása". A közönség, akár egy ringet, úgy veszi körül a játékteret. Fent, a színpadon is ülnek. Ez esetben melyik a fő irány? Merre játszanak?

- Nem jó a kérdésfelvetés. Nem játszunk. Itt "lenni" kell. Minden másféleség lelepleződik. Egymással meccselünk, nem a közönséggel.

Köszönjük a képeket a Vígszínháznak.
Fotó: Koncz Zsuzsa