A Bábrándozók Androgün című előadása arról az elvesztett tökéletes egységről szól, amikor az ember még egynemű, négylábú, négykarú lény volt (lásd Platón), és amely lényt az istenek azért választották szét két tökéletlen félre, nehogy isteni uralomra törjön. A hatalmas, kifeszített papírnégyzet árnyjátékra, festésre alkalmas, és egy-egy poén kijátszható úgy is, hogy a szereplők felhasítják, kikandikálnak belőle. A többnyire op-art és pop-art környékéről inspirált ötletek alkalmasak az árnyak és fények egymásba játszására, jó esetben még a jelentés játékára is.
A Hólyagcirkusz tovább írja a zenebohócok történet-folyamát, ezúttal Thomas Bernhard, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor írásainak felhasználásával, Csődcsicsergő címmel. A zenebohócok archetipikus figurái hosszasan várnak az énekesnő megjelenésére, hogy elkezdhessék az előadást. Az egymást követő gegek réges-rég, még Buster Keaton óta ismertek - például a másodhegedűs sikeresen bedolgozza jobbkarját szöghegedűjébe, majd hosszasan, a feltűnést lehetőleg kerülve igyekszik szabadulni a fogságból, vagy a vak tölcsérhegedűs alattomban leissza magát, a röhögő- és sírógörcsig. Csakhogy ezúttal az alaphelyzet az, hogy a megmentőt várják, a rajongott-gyűlölt énekesnőt, akivel együtt talán majd összeáll a produkció, és ez végre legitimálja a létüket (ez az előadás tényleg nagyon emlékeztet egy lehetséges Godot-ra). Közben minden lehetséges eszközön zenélnek egy kicsit, a már említett szöghegedűn kívül többek közt üvegxilofonon és a térben kifeszített húrokon is. A zenemű soha nem áll össze, csak azt érzékeljük, ami lehetne, ha végre teljes lenne a csapat, és hihetne is abban, hogy érdemes végigjátszani. Nagysokára, az előadás második felére megérkezik az énekesnő, hisztérikusan és szétesetten. Együtt van végre minden, és ők mégsem menekülnek meg. Most tessék röhögni.
Izgalmas kísérlet a Tisza szálló báltermében; a H.U.D.I. Társulattól. Ha Ibsen azt mondja - persze végtelenül leegyszerűsítve -, hogy azért áldozza fel magát Hedvig Ekdal a vadkacsa helyett, mert a múlt tisztázatlanul felgyülemlett és agyonnyomja a szereplők jelenét, akkor Hudi társulata még tovább megy: a halott Hedvig tizennegyedik születésnapjára gyűlnek össze a szereplők. Az Isten éltessen Hedvig Ekdal úgy idézi fel a múltat, hogy közben a közönséget is bevonná. Azért írom ezt feltételes módban, mert nagyon sok kis körülmény találkozása szükséges a közönség bevonásához, különösen akkor, ha egy már létező dráma tovább-gondolásáról van szó. A szálló termében U alakú asztal körül ülünk, a szereplőkkel együtt. Mintha meghívtak volna bennünket a halott lány születésnapjára. Majd monológokból és dialógusokból álló "extratext" következik: vagyis olyan szövegek és helyzetek, amelyek valamilyen módon következnek az eredeti drámából. Az első csapdát ott látom, hogy aki ismeri a drámát, az a második mondattól tudni fogja, melyik szereplő mit és hogyan reagál és tesz, aki pedig nem olvasta a darabot - nem tudom, hogy ő mit ért belőle. A második csapda pedig, hogy mindaz, amit a szereplők elmondanak, magyarázat, olyan jellegű továbbgondolása a történetnek, amely nem hagy túl sok helyet a néző saját gondolatainak - kicsit úgy érzem, mintha megmagyaráznák nekem, mit kell éreznem és gondolnom a drámabeli történtek után. Közben velük vacsorázom, így bármit is gondolok, mindenképpen bűntudatos vagyok. Azt a momentumot nem fogom elfelejteni, amikor Gina felemelteti magát Hjalmarral, majd élettelenül lelógnak tagjai - Hjalmar egy pillanatra hangtalan, tátott szájjal üvölt. Ebben a ki-nem-mondásban valóban borzongatóan benne tud lenni a halál.
Éjfél is elmúlt, mire visszamegyünk a Grand Caféba (ahol egyébként késő este t áncfilmeket is vetítenek). Nincs a hivatalos programban, de napok óta tudjuk már, hogy a tavaly olyan szellemes felolvasóestet tartó Fosszília most egy számot szentel a Perovics Zoltán által vezetett Metanoia társulatnak. A lapszám bemutatóján néhány összegyűlt kellék, apró szerkezetek, nagy gonddal megszerkesztett bádogtárgy jelzi, hogy egészen sajátos mű-világot idéznek meg számunkra. És nagyon különös, hogy ezt felidézni kell, hiszen itt az alkotó, néhány munkatársa és nézői - csak éppen a lehetőség nem adott arra, hogy munkájuk ne az emlékezés tárgya legyen.
Sebestyén Rita
