|
Kentaur nevére bő évtizede csodálkozott rá a színházi szakma, midőn "tejfölös szájú" újoncként (a szintén debütáló) Eszenyi Enikő oldalán megtervezte a ma már "kultelőadásként" emlegetett Leonce és Léna díszletét. Hogy nem csak kamarai méretekben tud álmodni, azt rá egy évre a West Side Story ijesztően gigantomán, graffitibe és vastraverzekbe csomagolt, lepusztult New York-i utcaképével bizonyította.
Mindössze három esztendő telt el az indulása óta, amikor a szegedi Dóm térre komponálja a hazai viszonylatban minden idők leglátványosabb szabadtéri produkcióját, a ("helikopteres") Miss Saigont. Akik - Az Operaház fantomja kapcsán - ma jólértesülten bólogatnak neve hallatán, tán nem is sejtik, Webber rockoperája már a hetvenedik(!) díszletterve, - nem beszélve az egyéb "csip-csup", filmes, tv-show- és reklám munkáiról.
Ám igazságtalan lenne kizárólag színháznál leragadni. Hiszen a pályakezdő festőművész épp olyan szenvedéllyel (rock)zenélt, alternatív mozgásszínházi bemutatókban vett részt, könyvborítót és plakátot tervezett, mint ahogy saját kezűleg pingálta rá a horizontfüggönyre látomásait. is Jól tükrözi ezt a sokarcúságát a nagy műgonddal szerkesztett, gazdagon illusztrált Kentaur címet viselő könyv néhány fejezetcíme.
Ízelítőül néhány: "A táblakép lovagja". Az érzéki teatralitás mestere. "Egy mániákus mágikus realista".
A kötet végét záró riportban így vall magáról: "Azt hiszem, csomó ember számára tehetséges, kommersz fiú vagyok. A probléma ugyanaz velem, mint korábban főiskolás koromban, amikor én voltam a legjobb popzenész a festők között, s a legjobb festő a popzenészek táborában. Aki egyaránt tud kommercionális és artisztikus síkon is gondolkodni, az gyanús. Egyáltalán, aki popzenész, az már nem lehet komoly művész. Én merek bolondozni, nem szégyellem a bennem bujkáló exhibicionizmust. Vállalom összes énemet".
|
