| - '83 szeptembere volt. A Pannónia utcában sétálgattam. Arrafelé volt a cégem, a Szakipari Vállalat központja. Éppen Líbiából érkeztem haza. Hat hónapig dolgoztam kint a szakmámban, mint vízszigetelő. Azért jöttem a központba, hogy megbeszéljem a további munkákat, de a főnök még nem volt bent. Volt hát időm. Megbámultam a furgont, ami akkor állt be a Vígszínház művészbejárója elé, szendvicset, süteményt pakoltak ki belőle, s vitték be a színházba. Ahogy bámészkodtam, megszólított egy ember. Azt kérdezte, kíváncsi vagyok-e arra is, ami odabent van. Hát persze, feleltem. Bementünk. Első látásra megdöbbentettek a méretek. A színpad nagysága, a magasban húzódó zsinórpadlás, a hat-nyolcméteres falak, az üresen tátongó, hatalmas nézőtér látványa. A Don Carlos ment aznap este, annak a díszletét kezdték építeni. És ahogy mondani szokták, "megfogott a színház varázsa". Befejeztem egy életre a vízszigetelést. Másnap reggel 8-kor munkába jelentkeztem Krisztiáni István színpadmesternél. Ő volt az, aki behívott az utcáról. Sokat köszönhetek neki. De nem csak azért, mert szinte minden nap találkozunk Akárcsak Harangozó Lászlónak a jelenlegi "mesternek", aki humorral és emberséggel vezeti a vígszínházi díszítő csapatot. Persze voltak nehéz időszakok is, mint például a Macbeth annak idején, melynek a díszlete kemény kihívást jelentett, de én optimista vagyok. A fájdalmat felejtem, az örömet megőrzöm. |
 |
| Szlávik János - Várkonyi Éva, Várkonyi Zoltán menye |
| - Emlékezetes sztori? Így hirtelenjében az Óz a csodák csodája című előadás jut eszembe. Volt benne egy hatalmas seprű, amin Dorkát elviszi a boszorkány. Vagy hat méter magasan volt bekötve, s végszóra át kellett húzni balról jobbra. A premieren azonban hiába ráncigálták a kollégák, meg se moccant. Közeledett a végszó, ezért felmásztam a seprű tetejére, kiakasztottam a kötelet, amibe beakadt, s az utolsó pillanatban a seprű átlibbent velem a túloldalra. A nézők nem láthattak, mert hátulról kapaszkodtam bele. Az ügyelő viszont látott, s nem hitt a szemének, amikor leérkeztem a magasból. A Vígben komputer vezérelte, magas színvonalú színpadtechnikával dolgozunk, de én mégis úgy gondolom, a csúcstechnika teljes biztonsággal nem pótolja az embert. Inárcson lakom. Szeretek ott élni. Csend van, béke, nyugalom. Két fiút neveltünk fel János 24, Péter 23 éves. Gyerekkoruktól kezdve sportolnak. Amíg apjuk a díszlettel birkózott, ők a birkózószőnyegen. Az idősebbik szabadfogásban válogatott volt. Egyszóval a család rendben. Extra vágyaim nincsenek, a meglévő életszínvonalat jó lenne megtartani. Lejegyezte- és lefényképezte: Kiss Péter |
