Vénlányok, tűzvész, halál

Valami nagyon fontosat hiányoltam. Olyan volt az egész, mintha arra kérnének, hogy legyek szíves érezni és olybá is tűnik, hogy érzelmek járnak át, valójában azonban mégsem. Tapinthatatlan és fátyolosan látszatszerű minden.
Látszólag ugyanis vannak láncszemek ember és ember között a színpadon, de az egész Csehov-féle groteszken borzongató valódisága titokban marad. És még az a kevés megfoghatóan szép is csak azért van, mert a színészek közül néhányan kihozzák a lehetőségek szerinti legtöbbet szerepükből. És néha eljutnak olyan magasságba, ahol már nem érzem, hogy magukra maradtak volna teljesen.

(fotó: Bálint András)

A Három nővér négy felvonásban készült el, ahogyan az eredetileg is meg van írva és ahol felvonásról felvonásra egyre keményebbé, kiélezettebbé és reménytelenebbé válik a teljes értékű emberi létezés kérdése maga. Ám itt az első nem átütő, de mindenképp ígéretesen kezdődő felvonás után különösebb lélektani változáson nem igen megy át e fura társaság. De ha mégis, akkor sem globális kapcsolatok szintjén, inkább egyedi jellemekben.

Schell Judit Olga, a legidősebb nővér szerepében az összes nővér helyett felvillant mindent abból, amit e keretek között lehetséges és ezzel olykor igen kellemes pillanatokat szerez.
Moldvai Kiss Andrea Másájának is körvonalazódik karaktere, ám nem minden esetben kerül közel a végletes valódiságig.
Gubás Gabi Irinaként, mint már oly sokszor, most sem igazolta helyét a színpadon. Kellemetlenül erőteljes mimikája, melyet még pantomimszínházban is soknak éreznék kicsit, komolytalanná teszi a munka örömére áhítozó kishúgot, mint ahogyan megmagyarázhatatlanul agresszív hangsúlyai hallatán is csupán értetlenül állok a helyzet előtt, már ha megértem kevéssé színpadra való "zártszájas" beszédét.

Schell Judithoz hasonlóan emlékezetemben marad Szervét Tibor szíve mélyéből filozofáló Versinyin ezredese és Kulka János belenyugvóan visszafogott modorú tanítója, Kuligin is.
Csebutikint, a részeges és az élet nagy dolgaival már kevéssé foglalatoskodó doktort Bálint András finom szépséggel formálja és Rudolf Péter is jól használja a szánalmasnak tűnő humort Tuzenbach báróként.
Igazából Csankó Zoltánnak, Szávai Viktóriának, Schneider Zoltánnak, Koós Olgának és a kisebb szerepekben Csányi Sándornak, Keres Emilnek illetve Lengyel Tamásnak is vannak jó pillanataik, valahogy mégsem jut el sehova ez a bizonytalan lábakon álló előadás.

Mert nem elég az, hogy néhány, már többször is bizonyított színész saját erejéből formál meg valamit, ami nincsen összefüggéseiben megalapozva és párhuzamba állítva a többivel. Kellene egy rendező is, aki eljut odáig, hogy felteszi a kérdéseket, majd rögtön választ is ad a miértekre, hogy aztán a részekből nagy egészet alkosson. Aki megérti és megérteti velem is az összefüggéseket, kapcsolódásokat úgy, ahogyan ő látja.

A Mágnás Miska után még mondhattuk, hogy biztosan azért nem fektetett kellő energiát az operettelőadás rendezésébe, mert lekötötte Csehov. Ezek után most már csak az a kérdés, ha Csehov sem kötötte le az idejét, akkor mi?

Fotó: Ilovszky Béla - Theater.hu