Vérbő katarzismentesség

Andynek megvolt Bel. Belnek megvolt Andy. Maria több volt mindkettőjüknek, még ha nem is vallják be. Nekem pedig nem volt meg a halál.
Harold Pinter "haláljátéka" a halál felé vezető útról szól. Vagyis az életről. A Holdfény korcs életeket, eltorzult úttalanságot rajzol fel, miközben haldoklik valaki. Akárki. Egy ember, akit Andynek hívnak.
Rossz ember volt, sokat káromkodott, nem volt valami kedves és mindenki csak közhivatalnoknak hívta. A gyermekeivel sem bánt szerető apához méltóan és felesége is megszenvedte a házasélet hátulütőit. Most mégis megváltásra vár halálos ágyán.
"Szerettei" megváltására, akik bizony a lelküket ért kínok végett nem igen kívánják megszánni őt.

Bérczes László a Magyarországon most először látható Pinter darabot a Bárkán rendezte színpadra, részben tavalyi munkájának, a szintén Pinter írta Hazatérésnek egyfajta bevégzéseként.

Kép: Kovács Lajos

Annak főszerepét, a kopott foteljében trónoló izgága, mogorva és kiállhatatlan, de titkon mégis szeretetre vágyó apát szintén Kovács Lajos adta. Mint most Andyt.
Max a Hazatérésben haldoklott, bár inkább lelkének kínzó haláltusáját élte meg, ezúttal pedig Andy meghal. Majdnem egyedül, majdnem magányosan.

Kovács Lajostól magam is átszellemülök, ha játszik. Minden pillanatban benne van a lehetőség, hogy másként lesz, mint amit várnék. Hogy különleges lelke másképpen kívánja kifejezni a láthatót, mint annak előtte vélte. Hogy szeme másként csillan. Nem lehetek benne biztos, hogy felpattan-e halálos ágyáról vagy inkább elheveredik rajta.
Egyik másodpercben szelíden mosolyogtató, huncutul grimaszoló, gonosz kis manó, a másikban vérengző, pokoli zajokkal felhördülő, rémisztően őrült vadállat. És e szempillantások között nincs idő átszellemülni, mert ilyenkor ő maga a szerep. Ott és akkor Ő, Kovács Lajos Andy, a gyűlöletes, haldokló gazember.
Félelmesen forr körötte a levegő. Aztán mikor rájön, hogy most már tényleg nincs visszaút, csak halál van, méghozzá egyedül, akkor tekintetében furcsán csillan meg a reflektor. Akkor nagyon mélyről tódul fel a fájdalom. Mintha igazi lenne.

Kép: Kovács Vanda

Eközben pedig néha fel-feltűnik egy másik kép, ahol a két fiútestvér, Jake és Fred fedi fel beteg személyiségét. Akik egy térben vannak szüleikkel, mégsem egy családban.
Balázs Zoltán szánalmasan ágyhoz ragadt, összetört lelkű Fredet formál, míg Kardos Róbert Jake-je olykor nagyon erősnek, magabiztosnak látszik. Aztán mégis fény derül lelkének sötét foltjaira. Kovács Vanda pedig Bridgetként, a család egyetlen lányaként egyedül botorkál a sötétségben halovány gyertyafénynél, bizonytalanul, szeretetfélével teli.
Sebők Klára Mariája, mint egy igazi dáma, egy áhított nagyasszony, úgy vonul be. Majd később megakadva az életben egy kis lukból bújik elő a férjét alakító Gados Bélával, aki szerencsétlenül tehetségtelen futballbíróként mégis felülemelkedik Andyn, a mindig pontosan teljesítő közhivatalnokon.

Kép: Sebők Klára

Alapjában véve tehát erős alakításokkal tarkított a Bárka színház új bemutatója, ám valahogy mégsincs meg a halál a végén. Csak úgy elmegy mellettem, mintha nem is lenne már fontos, mintha az sem lenne lényeges, ami előtte volt és egyáltalán. Bérczes László néhol újszerű elemeket használ rendezésében, ám nem éri el azt a katartikus hatást, amit korábbi Pinter munkájában, a Hazatérésben elért. Kicsit érintetlen maradok a haláltól. Nem érzem a szagát, de még a finoman morbid illatát sem.
Pedig Forgách András rettentő erős, "látványosan" élvezetes fordítását hallgatom. És hallgatom még Németh Noémi előadásában Faragó Béla zeneszerző lágy muzsikáját is. Aztán fájdalmasan illúzióromboló befejezésként templomi orgonaszót hallok, amit nem szerettem hallani. Olyan közhelyes. Nem méltó az előzményekhez.
Kicsit visszamenőleg is bizonytalanná teszi az egészet. Kár.

Kép: Balázs Zoltán, Kardos Róbert

Fotó: Peti Péter