| Hat esztendővel korábban Győrben már színre vitte Tordy A vörös postakocsit. Miért fogott bele újra, kérdem tőle. Sóvárgás egy letűnt korszak iránt? Főhajtás Krúdy előtt? Fanyar-édes búcsú az ifjúságtól? Netán az érzéki élvezetek, örömök dicsérete végett? Megidézni az aranyszínben fürdő húsleves, a cupákos hús, a boltozatos velőscsont súlyos mámorát?
Is-is - feleli Tordy. - Erről az előadásról három whisky után baráti társaságban, vagy felmérgesített vitaállapotban alkalmasint meg tudok fogalmazni részigazságokat. De így munka közben - amikor tele van a fejem a konkrét pillanatok megoldásával - képtelen vagyok rá. Az értelmes gondolataim a nézőtéren a színészkollégáimnak, és a munkatársaimnak hangzanak el. S mivel nem vagyok a szavak embere, úgy gondolom, azért lettem színész és lettem rendező, mert nekem az a kifejezési formám. Az én interjúm, az én vallomásom január 17-én este lesz, amikor fölmegy a függöny. Puritán, de paradox módon mégis rendkívül látványos előadásról álmodom. Itt történet voltaképpen nincs. Sejtések, sejtetések, vágyódások vannak. Az érzékeknek és impresszióknak rendkívül gazdag szövete a mű, amelyet ma nyilván másképp olvasunk, mint kilencven éve, amikor íródott. De valami hihetetlen gyönyörűséges élet-és lélek és emberismeret árad belőle. Mint minden nagy művész, Krúdy is kétségbeejtőnek látja a világot, s benne az ember sorsát megoldhatatlannak. És mégis, valami elmondhatatlanul gyönyörködtető ezeknek az elillanó, furcsa, párás, ködös képeknek a halmaza, ami az életünk.
|
