| Krúdy Gyula (1878-1933) az emlékezés mestere volt. Kevés kortársa nyelvezetében olvad össze oly sajátosan a költőiség, a szimbolizmus, a naturalizmus, tán még a szecesszió is, mint az övében. Ő a nagy bohém, aki egyformán ínyenc, ha italról, ételről, nőről van szó. A darab ősbemutatója egyébként ugyancsak a Vígben volt, 1968. november 15-én Kapás Dezső átdolgozásában és rendezésében, s hatalmas sikert aratott. A mostani repríz szereplői közül többen emlékezhetnek rá. Példának okáért az a Lukács Sándor, aki annak idején főiskolai hallgatóként, mint "tébolyult, szerelmes, szenvedő férfi" lépett színre, s most Darvas Iván egykori (fő)szerepét, Alvinczy Eduárdot alakítja. Vagy Tahi Tóth László, a korábbi Rezeda Kázmér. A szerelmetes ifjút ezúttal Kamarás Iván játssza, míg Tahi Tóth Sylvester titoknok gúnyájába bújik. Rezeda szerelmét, Esztellát, amelyet korábban Halász Judit keltett életre, most Danis Lídia színinövendék személyesíti meg, ám Halász Judit is részt vesz az előadásban: Bulla Elma egykori szerepét, Steinnét formálja meg. |
 |
 |
 |
| Hat esztendővel korábban Győrben már színre vitte Tordy A vörös postakocsit. Miért fogott bele újra, kérdem tőle. Sóvárgás egy letűnt korszak iránt? Főhajtás Krúdy előtt? Fanyar-édes búcsú az ifjúságtól? Netán az érzéki élvezetek, örömök dicsérete végett? Megidézni az aranyszínben fürdő húsleves, a cupákos hús, a boltozatos velőscsont súlyos mámorát?
Is-is - feleli Tordy. - Erről az előadásról három whisky után baráti társaságban, vagy felmérgesített vitaállapotban alkalmasint meg tudok fogalmazni részigazságokat. De így munka közben - amikor tele van a fejem a konkrét pillanatok megoldásával - képtelen vagyok rá. Az értelmes gondolataim a nézőtéren a színészkollégáimnak, és a munkatársaimnak hangzanak el. S mivel nem vagyok a szavak embere, úgy gondolom, azért lettem színész és lettem rendező, mert nekem az a kifejezési formám. Az én interjúm, az én vallomásom január 17-én este lesz, amikor fölmegy a függöny. Puritán, de paradox módon mégis rendkívül látványos előadásról álmodom. Itt történet voltaképpen nincs. Sejtések, sejtetések, vágyódások vannak. Az érzékeknek és impresszióknak rendkívül gazdag szövete a mű, amelyet ma nyilván másképp olvasunk, mint kilencven éve, amikor íródott. De valami hihetetlen gyönyörűséges élet-és lélek és emberismeret árad belőle. Mint minden nagy művész, Krúdy is kétségbeejtőnek látja a világot, s benne az ember sorsát megoldhatatlannak. És mégis, valami elmondhatatlanul gyönyörködtető ezeknek az elillanó, furcsa, párás, ködös képeknek a halmaza, ami az életünk. |
 |
 |
|
 |
 |
|
 |
 |
|
 |
 |
 |
 |
 |
|
 |
 |
|
 |
 |
|
 |
 |
|
 |
 |
 |
| Fotó: Peti Péter
Kapcsolódó írásaink: |
