| VUJICSICS SZTOJÁN EMLÉKE
Lakott ebben a házban egy család, pontosabban a palotaszerű ház egyik nagy lakásában, amely egyszerre volt a görögkeleti egyház püspöki hivatala és élet-otthon. És a ház mögött, a lombos kertben, a fűszög gyűrt lepedőn a pravoszláv templom zöld árnyas kazalcsöndjében, mint egy zöld tenyéren a kő-fölágaskodás alázata, a sárga intelem fölmeredő kő-csigaszarva, mint egy két-lábon álló arany-egyszarvú, a mítoszi tündöklet-ima. A szerb kultúrától zsúfolt lakás olyan volt, mint egy dünnyögve és hártyásan belakott méhkas, sejtes, cellás édességkupola-gyűjtemény, mézragyogás-bélésű süveg, titokzatos, mint az őserdő árnytömött zizegés-magánya. Ebben a gigantikus félhomályban összekeveredve, mint a termékenység-öllel a virágpor: az ikon-szentek Isten-szaga, valami rejtelmes illat-mámor, ősbarna és ősbordó, lila borkőszínű festmény-emberek, merengése, ősöké, hősöké, tudósoké, papoké, fülledt és pacsirtaénekű zeneszerszámok, hegedűk, furulyák, guzlicák, zongora és könyvek, könyvek, könyvek, ködporként, szártalan fekete kalászokként a levegőbe szórt hangjegyek, kéziratok, kották, egyházi kellékek, arany-süvegek, aranykelyhek, aranykeresztek, aranypalástok, égő és száraz gyertyák és Szűz Mária-szagú csönd a belső páfránydobozokban, a darázspotroh-szerű aranycsíkozásban, darázsfej aranyfoltjai fénytócsákban. Ezt a családot én nagyon szerettem. Az apró-termetű szakállas fekete-szelíd püspök-apát, a virágszirom-bársony pici törékeny édesanyát, a düh-forradalom zseni-kóc zeneszerzőt, s öccsét, a mézesmackó topogású irodalmárt, költőt, délszláv-ihlet vonatkozású tudóst, gyűjtőt, kutatót, élet-mohó könnyembert: Vujicsics Sztojánt. És most már mindegyikük elment a földbe: a szentendrei szerb temető köd-szomorú némaság-szigorába, a szentendrei szerb katedrális oldalfalába maradék üszkös csontjaival rakottan a zeneszerző is. Aki akár a fénytombolás száraz nyári szélvihar, jegenyehajlító áttetsző celofán-lobogás. Angyalvihar. Meghaltak mind az élők, a fehéren villogók, a feketén örvénylők, az angyalvihar-zenék, a fekete-szikra tekintetűek, a kötényben görnyedő csomós-kezűek, reumás gyökérszövet-anyák. Utoljára a második fiú: Vujicsics Sztoján. Versben már elbúcsúztam tőle. Most az élő beszéd gyöngédségével kérdezem itt, emléktáblája alatt állva: ki volt Ő? Volt benne valami: népmesei, nem is a magyar népmesékből, de a világ-népmesékből: a legkisebb fiú. A küldetéses titok-gyermek. Emberalakú feketén hömpölygő felhő, göndören guruló fekete bársony felhő-kalap, amin áttündöklik arany tűivel a nap, az égi füstgömb tűpárnába szúrt fénytűk tömegével, testtömegével is könnyű mosoly-toporgás, ellentündér-topogás, szinte lebegve az ősgravitáció fölött, mint egy anyag fölött úszó mámor-szerkezet gép-tutaj, legyőzve az örök vonzást, a földmágnességet, egyszemélyű ortodox egyházképviselet, magyarországi egyszemélyű szerbség-megmaradás képviselet, mindenféle ősiségből konzerválódott szép konzervatív hűség amely modern akart lenni mindig, s az is volt mindig, s az is volt tudásában, képzeletében, irodalmi és képzőművészeti ismereteiben, Vasco Popa-örökbefogadta költő, akinek szívéből úgy szivárgott ki a vers, mint zárt-fogsorú nyitott szájból a szó, mint méhek potrohlemez-fugáiból a sárga tégla-alakú viaszlemezke, tudósindulatú mesehős, hagyomány-kutató és hagyomány-őrző, s közben a csodálatos ételekkel megrakott táplálék-hasznok körül, mint nyitott-szájú óriás mézesüveg körül, a lépviasz-cellagótikák fölött a virágméh, mint egy hegyi szikla mellett térdenülő éhség-gyász vándor a varázslattól terülj-terülj-asztalkámmá gazdagodott kendőtől elbódult vándorfiú feje körül egy hatalmas zöldszikra-lilaszikra ősdarázs, szemei és szaglószervei, mint a kinyílt rózsák, dörmögéssel és mosolyogva hümmögve, hálósan gyűrűzve a jövendő-látomástól. Amit azért kapott, hogy másnak adja. Egyszerű volt mint egy szelet kenyér, karéj mazsolás kalács szentelt vörösborral behintve permetezve, és bonyolult volt, mit egy gyöngyszemmé varázsolt Griffmadár, mint az örökké rezgő, a levegőben szinte egyhelyben álló kék gyémántcsöpp-kolibri, a virágkehely illat-szívébe, a virágpor-nemzőanyag-agyába érő hosszú fordított aranytrombita csőrrel. Az ali-van-lába csöpp madár-szivárvány. Amit csőrös-darázsnak is mondanak. Persze a hasonlatok csak arra valók, hogy jellemezzenek, megközelítsenek egy szövődmény-tudat emberállapotot. Forradalmárnak vélte magát, s közben a szív gödreiben és üregeiben, szivacs-hárfája alatt torlódó ortodox arannyal royalista is volt. Szerettem őt, s ezt is természetesnek tartottam. Egyszer meghívót küldött egy délelőtti fogadásra: az Angliában élő szerb trónörökös, azt hiszem, velem-korú, járt itt macedón feleségével, az ő tiszteletükre az a szűk találkozás. Életemben sok emberrel találkoztam már: köztársasági elnökökkel (magyarokkal és nem-magyarokkal), főpapokkal, politikusokkal, zsarnokokkal, miniszterelnökökkel, pártvezetőkkel (magyarokkal és nem magyarokkal), a király-jelölt nem-lett-magyar királlyal. Most meg egy király-lehetőség civilizált emberrel. Nem népmesei királyfival. Ez a találkozás-szervezés is Vujicsics Sztoján volt. Aki már nincs, mint egy tűzözön-gomollyá fölrobbant galaxis-szerkezet. Mint a tűzözön a vogul ősénekben! Aki már csak láng, száraz tűz a vizes földben, s aki mégis van, mert volt, fénylik, csak árnya nincs, hisz a fénynek nincs árnyéka, csak a fénnyel-ütköző tárgyaknak, testeknek, lényeknek. S nincs árnyék a földben. Csak rejtelem. A többi halál.
|
