Wasabi - kevés, mint a jó film

És ismét bemutatkozik egy újabb Luc Besson produkció. Ami ugye azt jelenti, hogy Besson megírta, pénzt is ad rá, de esze ágában sincs megrendezni.
És ez már rég gyanús. Mert ugye a Metró, a Nagy Kékség, a Nikita, a Leon, a profi vagy az Ötödik elem esetében szó nélkül a rendezői székbe ült. De sem a Taxi, sem pedig az elég gyengécskére sikeredett Yamakasi nem ihlette meg kellőképpen ahhoz, hogy kezébe vegye a karmesteri pálcát.
Fogta magát tehát és a Wasabi rendezését "felkínálta" (értsd: átpasszolta) annak a Gérard Krawczyknak, aki már a Taxi 2-t is vászonra dobta. És aki egyébként hosszú éveken át reklámfilmrendezésből tengette életét, majd megrendezett egy mozifilmet és jött Besson.

Szóval mindig gyanús, ha Luc Besson felkínál valamit. Amely forgatókönyveket habár ő írt, mégis azt hiszem mindenképp rangján alulinak minősíteném azokat mindegyik esetben.
Persze ezúttal örültem, hogy Jean Reno oly hosszú idő után ismét eszébe jutott honfitársának. Mondjuk nem volt olyan óriási színészi feladata az egyébként rém jó előadóművésznek. Egyszerűen elő kellett vennie a mindig kiválóan működő pókerarcát, melyről még véletlenül sem sejlik fel egyetlen érzelemfoszlány sem.
Eljátszik tehát egy véreskezű és szívtelen zsarut, aki korábban feltehetőleg kommandós, vagy mi a szösz volt és már majd' húsz éve egy japán nő után sír, aki elhagyta őt egykor. Kiderül tehát, hogy mégis vannak érzelmei, de szigorúan egy irányba koncentrálódnak. Aztán egyszer csak jön a telefonhívás Japánból, hogy Miko, a szeretett nő elhalálozott és hát kéretik felvenni a neki járó örökséget. Mert bizony nem feledte el az asszony egyetlen igazi szerelmét, már csak azért sem, mert ezalatt a majd' húsz év alatt, volt ki emlékeztesse rá. Született ugyanis egy közös gyermekük Yumi, akinek gyámsága nagykorúságáig, tehát még kábé huszonnégy óráig a mi hiperagresszív nyomozónkat illeti. Amint Japánba ér, a képbe kerül rég nem látott hírszerzőpajtija is, aki azt reméli, ha itt van Hubert, hozza magával az akciót is.

Adott tehát Stan és Pan francia hasonmása, egy kicsit azért sarkítva és a naivságot Stan esetében egy csipetnyi wasabival (olyan mint a mustár, csak sokkal erősebb) fűszerezve, meg egy túlmozgásos szuperszínes tinédzser mangafigura. És Japán forgataga. Az a hihetetlenül más világ, ahol a fiatalok nem diszkóba, hanem komputerjáték palotába járnak szórakozni és ahol mindig mindenhol tömeg van, így még véletlenül sem tűnik fel senkinek - Huberten kívül természetesen -, ha fekete öltönyös, napszemüveges maffiazsoldosok erednek az ember nyomába.

Néhány egészen nevettető helyzetkomikumtól eltekintve tehát semmi extra. Bár Michel Muller, a már eleve mókás arcú színész talán végig is viszi a hírszerzésnél begyepesedett, de még mindig izgalmakra vágyó exzsaru rémesen vicces karakterét.
Ryoko Hirosue, a huszonkét éves japán színésznő többnyire üvölt, nyafog, csapkod, eszelősen vigyorog és ugrabugrál. Egyébként sztár odaát. Tévésorozatokban játszik és első lemezét is elkészítette már. Ja, és könyvek is megjelentek nyilván nagyon tartalmas eddigi életéről. Viszont, amiért Besson is felfigyelt rá, a Japán Akadémia már két filmes díjjal tüntette ki.

A vágás és az operatőrnek szánt instrukciók minduntalan egy pörgős reklámfilmrendezőre utalnak, ahogyan ez már a Taxi 2-nél is bekövetkezett. Egy ideig tényleg nagyon menő volt, hogy a vászon előtt kapkodtam a fejem és azt se tudtam hova nézzek a rengeteg akció, száguldás és ehhez járó ütemes zene közepette, de én ezt már unom. Persze úgy tűnhet, hogy ez a stílus éppen beleillik rohangáló földgolyóbisunk mindennapi életébe, de részemről ez egy csöppet sincs így. Nem kellene leragadnunk a jól bevált stratégiáknál. Kellene már valami új. És a Wasabi csupán egy épp kellemes utánzata az eddigieknek tele elcsépelt kameramozgásokkal. Talán egy fokkal jobb is. De kevés. És akkor minek?