| Az alternatív színházfesztivál egyik sajátossága az, hogy fennállása óta nemcsak a prózai darabokat karolja fel, hanem teret ad a mozgásművészet különböző formáinak is. A tánc a maga során az a műfaj, amelynek léte éppannyira múlik a táncosok fizikai-pszichikai dinamikáján mint az érzelmek gesztus- és mozgásnyelvbeni közvetítésén és közvetíthetőségén. Éppen ezért képes sokkolóként hat az, ha egyetlen emberi test egy órán keresztül tombol, szenved, epileptikusan ráng a színpadon. A Wert király egyik legnagyobb érdeme az, hogy fizikailag megvalósíthatatlannak hitt szókapcsolatokat és érzelmi szituációkat visz színre. Az egy helyben rohanó, zaklatott, széthasadt személyiséget, a kétségbeesés meztelen mozdulatlanságát, a felfedezni vágyást, és, nem utolsósorban, a saját testhez, illetve az énhez való mindig változó, mindig más viszonyt. A pörgő, rohanó, kapálózó, vagy éppen csak alig moccanó férfitest feszes, a legapróbb mozdulatokig kidolgozott koreográfiát (melynek szerzője szintén Fehér Ferenc) produkál, elképesztő tempóban váltogatva a nekilendülés-leállás ritmusát. A harmónia-diszharmónia egymást folyton felcserélő kettőse az emberi hajsza szépségét és egyben kegyetlenségét mutatja meg. |
 |
| A táncban bekövetkező váratlan ritmusváltások elemi hatását a világítás és a zene sajátos használata fokozza. Az előadás első tíz perce a pillanatképeké: a teljes sötétség váltakozik a hirtelen felvillanó, épp ezért vakító fénnyel, miközben a vetkőzésen rajtakapott ember vádlóan néz fel a közönségre, aki voyeurként lesi testét. A zene használatában ugyanez a feszültség érhető tetten: a nyitó akkordok tíz perce után a majdnem csönd vonja uralma alá a színpadot. Majdnem csönd, hiszen, bár, a zene elnémul, az eksztatikusan táncoló test maga adja meg a tánca alapjául szolgáló zenét. A test fújtat, liheg, lábbal-ököllel ritmust üt a földön, a falon és saját magán. A magára hagyott és idővel verítékfénnyel bevont test látványa a zsigerekig hat: fájdalmas látni ezt a küzdelmet, a mozgás-szenvedést és mozgás-szenvedélyt, amely valamely egyszerűbb-másabb formában minden emberi lény sajátja. Csak a test van. De hagyja abba. Ne akarjon tapasztalni. Ne akarjon fejlődni, kutatni, maradjon a szimpla lét-örömnél. A látvány feletti döbbenetet az is fokozza, hogy a kezdeti, a nézőket a perverz leselkedő helyzetébe kényszerítő előadás-elem feszültsége a Wert király végső jelenetéig megmarad. Hogy mi lenne a Wert király története, cselekménye? Mi az az epikum, ami a mozgásfolyam mögött áll? Nem tudom, és nem is akarom tudni. Ezúttal - kivételesen - nem a történet összerakhatósága a tét. Hanem a magára és a körülötte heverő világra ébredő, ezekre támadó ember tombolása és megnyugvása, a győzni próbálás és a vereség egymásra következő érzete. Ahol éppannyira sebez a világ, mint amennyire az ember sebzi a világot. Ütni és ütve lenni: ez az élet. A Wert-ség pedig nemcsak a külső, egyénen kívüli világ(ok) erőszakából, hanem az egyén önmagát marcangoló, önnön határait feszegető, magát verő és vertként-Wertként megtapasztaló (lét)harcából ered. |
