| Kezdjük az elején a POSZT egyik lehetséges mottójával. Ha sikerült jegyet szerezned a Theomachiára, nem nézheted meg a Theomachiát. Nem Ionescot parafrazálok, hanem ez is bekövetkezhet a POSZT-on. Mindennek oka van. Az égiek, a rossz csillagállás, a rossz időjárás miatt a szabadtéri rendezvények elmaradoznak, egyre többen ácsingóznak a versenyprogramra, amely azonban Csengery Adrienn válogatása nyomán a kamaraszínházi vonalban dúskál, száz helyre háromszázan mégsem ülhetnek le. Idén kétezerrel kevesebb jegy volt, mint tavaly. Ráadásul, az előre tervezettnél kevesebben fértek el a Theomachián, a díszlet miatt. Ott álltunk a kamaraterem kapuja előtt, mi, tiszteletjegyesek, mögöttünk zsúfolódott a kitűzős tömeg, s való igaz, aki fizetett három és fél ezer forintot egy jegyért, elsőbbséget érdemel. Szemlátomást csak egy politikusnővel kivételeztek. Aztán elhangzott a bűvös szó, még hét ember befér. Heten Téba ellen, hetet egy csapásra Örültem és szégyelltem is magam. |
 |
 |
|
| Nem tudni, meddig tartott a próbafolyamat, miért használnak olyan színházi technikákat, amelyet nem is tudnak tökéletesen alkalmazni? Kabuki elemeket, és olyan hangképzést, amit hol tudnak produkálni, hol nem. Miért kell szakrális színházhoz hangerősítés. Miért rezonálnak be a hangosabb fejhangoknál a hangfalak? Férfiak játszanak nőt, nők játszanak férfit, visszafelé beszélnek, csak a mássalhangzókat mondják, nem mindig dekódolható elsőre, hogy mit is takar a jelelés. Sokáig ragozhatnám még, mert a produkció szervetlenül kapcsolódó hatáselemekből épül, s valahogy mégiscsak szervesül. Egyrészt a színpadi gyertya csak gyertya, de ez a gyertya mégiscsak egy gyermek és a gyermek mégiscsak gyertya. Másrészt ez a gyermek gyertya a kalitkában. Másik kalitkában három-négy madárka. Akármennyire lila köd gomolyog, hatásvadászat folyik, bombasztikus ötletek, képek, lassanként felfejthető, repetitív eklektika, égi katyvasz az összkép mégiscsak pozitív. Weöres Sándor gyönyörű, de színházi értelemben szinte biztosan kudarcra ítélt szövegéből, íme az előadás megszületett. Egy olyan előadás, amely feldolgozhatatlan mennyiségű és minőségű impulzussal bombázza a nézőt, aki egyrészt alig lát valamit az előadás feléből (olyan a nézőtér kialakítása), másrészt alig ért valamit belőle, nem is tudja eldönteni, mi komoly, vagy ironikus. Hogy az a nő, miért férfi, s miért mozdulatlan szamuráj? Miért nem "szomorú szamuráj"? Vagy miért nem egy gyapjas tibeti jak? Netán egy kőelefánt. Az is tömbszerű, súlyos lábain állna, mozdulatlanságával híven kifejezve az időtlenséget. |
 |
| A színészek a rendezői színházban bábok. Ha alázattal viseletetnek sorsuk iránt, felmagasztosulhatnak, mint mondjuk Béres Ilona, ha nem tudnak azonosulni, vagy csak a technikai előképzettségük fogyatékos (intenzív kabuki-kurzus, turbó relax-no-tanfolyás!) akkor kiütköznek hibák, néhol felfeslik a varrás. Sáry László zenei kísérete is egy a hatáselemek közül, kár, hogy csak konzervzene szól, vagy csak nem látszottak a zenészek? Miért nem? Illetve ne is keressük a választ a miért nem-ekre, csak a miért igenre. Az is lehetetlenség. A színházi elemek és a rákérdezés kioltják egymást. Megmarad a tiszta költészet. Csend. Béke. Csend. A kettényílt időkerék, mint két dobogó szolgál, rajta a társulat zöme. Csend. Béke. Csend. Zümmög, lenyugtat a kórus, s lecsendesít két és fél óra ingerözön után.
Aki nem ismerte a mitológiai történetet, végig szenvedett, aki nem tudta követni az allegóriákat, végig szenvedett, aki nem tudta dekódolni a nyelvet, szenvedett elejétől a végéig, aki nem bírta a patetikát, a meditációt, vért izzadt, szenvedett. A végén felcsattant a taps. Minek ide taps? Kifelé menet többen kérdezték tőlem, hogy én biztos tudom, mi volt az, hogy egy csigalépcsőn fel-le ment végesetlen végig kalickával a fején egy lány. Mi volt a kalickában az a pár madárka? Kétszer elmagyaráztam. Többször nem teszem. Köszönet a képekért a POSZT hivatalos oldalának |
