Milyen eredményekkel, konklúziókkal zárult a tavalyi értekezés és milyen irányba indultok, folytatjátok idén tovább a beszélgetéseket, bemutatókat?
A tavalyi találkozón ? elsőként a POSzT eddigi eseménysorában ? lehetőséget kaptunk ennek a fiatal területnek, a színházi nevelésnek a bemutatására. A résztvevő intézmények és csoportok körképet adtak az ilyen típusú műhelyeikről és azok munkájáról, a magyarországi közösségek sajátosságairól, szakmai elveiről és munkamódszereikről.
Annak a programnak a megálmodója Végvári Viktória és Cziboly Ádám volt. Érdeklődést és tetszést váltott ki a színházi szakmából ez a kezdeményezés, melyet Szabó Ági karolt fel. A műhelyek megismerték egymást és többen átemeltek bizonyos tematikai elemeket a saját programjukba más színházak programjából, gazdagítva ezzel eszköztárukat.
Idén a különleges, új és éppen ezért támogatásra szoruló színházi nevelési területek megmutatására és megismerése helyeztük a hangsúlyt. Következetesen behívjuk a programba a színházi szegmensen túl a nevelésben érintetteket is: erősen fókuszálunk a pedagógus kollégákra.
Milyen esetekben lehet alkalmazni a színházi nevelés eszközeit?
Mivel a beszélgetések és játékok egy adott közösségen belül zajlanak (ezekre többnyire osztályközösségek), a vélemények cseréje, mindezen folyamatban az egymásra figyelés, a saját élmény artikulálása, érzetekkel, színházi technikákkal való játékos megismerkedés a legmélyebb szinten fejleszti az érzelmi intelligenciát.
Műveltségi szintet növelni és intellektuális képességeket fejleszteni egyedül is lehet, egy tanár vagy mentor segítségével. De a tolerancia, a közösségi kommunikáció, az empátia fejlesztése csak közösségben és tudatosan megválasztott fókusz mentén lehetséges.
Mindenkit érintő kérdések merülnek fel: Ki vagyok én? Ki vagyok én a többiekhez képest? Hogyan kell a másikat szeretnem és hogyan kell jól szeretnem? Egyedül vagyok-e egy korosztályi problémámmal a világban vagy más is úgy érez, mint én? Kihez fordulhatok segítségért és egyáltalán hogyan kell segítséget kérnem? Vannak speciálisak is, melyeket mindenképpen kell és lehet a színházi nevelési folyamatban vizsgálnunk: Mit jelent embernek vagy emberségesnek lenni? Mi a szerelem? Mit csináljak, hogy elfogadjanak a közösségemben? Hogyan létezzek a családomban? És természetesen a legizgalmasabb fejlesztési helyzet, amikor egy, már ?drámában jártas csapattal? egy szűk problémakört vizsgálunk: Mi a hatalom? Miért érzek minden nap késztetést az őrült bulizásra Mit csináljak egy családi tragédia esetén (haláleset, válás?)
Se szeri, se száma azoknak a drámáknak, amik ezeket a kérdéseket járják körbe. A feldolgozáskor a színházi nevelési folyamatban elsődlegesen nem az a cél, hogy megtudjuk, hogy a rendező vagy az alkotók hogyan és miért gondolták az előadásukban azt, amit és ahogy gondoltak. A cél az, hogy a legerősebb hatások egyikének mentén (színház, látvány, érzelmek, katarzis) mi is szólhassunk a gyerekhez az adott téma kapcsán. Ha lehetőségünk van rá, akkor akár a színészek bevonásával is vagy a rendezővel folytatott együttes játék során. Éppen ezért roppant fontos, hogy megnyerjük a színházi alkotókat is ügyünk pártolására.
Hogyan jelenik meg, változik a drámapedagógia és színházi nevelés szerepe az oktatásban?
A legfontosabb változás és ez a területet legmarkánsabban képviselő műhelyeknek köszönhető (Kolibri Színház és még sokan mások), hogy egyre ismertebb és elismertebb ez a módszer, a gyerekhez ilyetén való közeledés a pedagógusok körében. Rengeteg tanár kolléga már csak olyan előadásokra viszi a tanítványait, amihez a drámapedagógia módszereivel dolgozó színházi nevelési foglalkozások is kapcsolódnak. Egyre több színház ismeri fel azt a tényt is, hogy ennek a módszernek az alkalmazása elkerülhetetlen, ha szeretnének 5-10 év múlva is közönséget látni a széksorokban. A módszer ugyanis a színházra való nevelést is jelent. Az egyre csökkenő pályázati források között még aktívan kiírásra kerülnek az e területhez tartozó akciók is. Valamint létezik egy olyan megközelítés is, hogy a pedagógus az osztályában észlelhető problémára keres megoldást az adott programmal (piszkálódás, divatmánia?) és megsegíthetjük őt így a mindennapi munkájában.
Milyen eszközökkel operál, működik a színház a gyerekközösségekben?
A legfontosabb gondolat szerintem, hogy egy adott korosztályt csak a saját problémájával lehet és kell szembesíteni. Ezért nem jó az a fajta színházvezetői gondolkodás, miszerint a tinédzserbérletbe majd bekerül pár kötelező anyag feldolgozása és mindenki boldog lesz tőle. A felsőbb évfolyamosokat ugyanis egyáltalán nem érdekli például (elsősorban azért, mert nem az ő problémájuk), hogy A három nővérben a szereplők miért nem indulnak el egy olyan úton, ahol senki nem akadályozza őket a kezdetekkor. Ez egy felnőtt dilemma.
Ellenben ha olyan (elsősorban kortárs) darabokkal kínáljuk őket, aminek a fókuszában saját egyéniség kibontakozása, a szexualitással való ismerkedés vagy a világ működésének felismerése áll, nagy fürtökben lógnak majd a kamaszok az előadásokon. Visszajelzéseik alapján maguk a színházak is készen állnak a fejlődésre. Hiszen az egész folyamat az interaktivitásától lehet fontos az intézményeknek. Hogyan csinálsz hiteles előadást, ha nem tudod, hogy kinek csinálod? Ezért a felelősen gondolkozó színházi vezetőknek fel kell ismerni ezt a folyamatot és gondosan kell összeállítani intézményük gyermek- és ifjúsági kínálatát.
Milyen eltérő eszközök, formák léteznek óvodás, iskolás gyerekeknél?
Nem szabad a mese világát degradálni, hiszen minden ismeret átadása rajtuk keresztül lehetséges. Csakis a legmagasabb színvonalon megvalósított produkciók kerülhetnek be a legkisebbeknek felkínáltak közé. A színházi ízlést, a láttatás és nem a megmutatás erejét és a közös játékot szorgalmazzák azok a műhelyek, akik igazán sikeresek Magyarországon.
Az a felfogás, miszerint a színháznak fel kell vennie a harcot a televízióval, pláne a mozikban kínált csodavilággal, tévesnek bizonyul a színházi gyakorlatban. Az itt és most ereje, a színész közelsége, a megvalósítható színpadi csodák eleven látványa elégséges a gyerek fantáziavilágának megmozgatásához. Továbbá a korosztályi specifikumok nagyon fontosak: óvodásoknak a szeretetről, a világ apró csodáiról, alsóbb osztályosoknak a barátságról és a közösség felépítéséről, felsősöknek a személyiség kialakulásáról és az alakuló énjük létezéséről, középiskolásoknak pedig a közvetlen, modern és sokszor személytelen világuk sajátosságairól érdemes előadást életre hívni.
Mi a szülő, a pedagógus és a színész/színi produkciót előállító színházi emberek feladata a színházi nevelésben?
Véleményem szerint egy jól működő társadalomban a születés pillanatától a teljes leválásig vagy felnőtté válásig a tenyerünkön kell hordozni a gyereket. Nem kényeztetéssel, hanem a valódi odafigyeléssel, a ?jólszeretéssel?, a figyelem és az idő átadásával. A szülő terhe és feladata a legnagyobb: nem engedheti át ezt a feladatát másnak, az ő létezésén áll vagy bukik az embergyerek sorsa. A pedagógus és színházi szegmens pedig lehetőségeket kell, hogy kínáljon a fejlődésre és fejlesztésre. ?Minden generáció rosszabb emberanyag, mint az előző.? Ezt sulykolják belénk, felmentve minket minden felelősség alól. De ez nem igaz, hiszen az egész folyamat arra épül, hogy az előző nemzedékek alakítják a következőt. Most van a mi időnk és a mi munkánk az, hogy a lehető legtöbbet a legjobban kínáljuk az utánunk következőknek. Ki így, ki úgy, de senki sem mentheti fel magát ennek a gyönyörű tehernek a hordozásában.
Vargacz Alexandra
Kép: www.tani-tani.info
