Miért az erdő a helyszín?

Egyrészt erős kötődésem van a természethez, azzal együtt, hogy volt idő, amikor féltem az erdőtől. Kirándulások alkalmával alkonyat idején a táj ismeretlensége egyszerre töltött el félelemmel és csodálattal, ezért ilyen inspiráló számomra ezzel a témával foglalkozni. Másrészt egy kurzus kapcsán beleástam magam a szibériai sámánhagyományokba, ami az ember, a természet és a szellemvilág szoros összefonódásából merít erőt. A lüktető ritmus, a dobolás hangja, a csörgőzés szinte hipnotikus állapotot idéznek elő a sámánutazások során, mintha az ember a tudatalattijában kalandozna, ahol erőállatokkal találkozik. Ezek a lények mindig üzennek, tanítanak valamit. Nyilván nem verbálisan, hanem pusztán a létezésükkel, a nézésükkel, a mozgásukkal vagy azzal beszélnek hozzánk, amit éppen csinálnak. Rendkívül izgatott, hogy milyen tanítások, gyógyítások származhatnak a természetből, és arra gondoltam, hogy ezek művészileg is izgalmas helyzetek lehetnek. Fontos volt, hogy ne zárt, hagyományos színházi közegben dolgozzak, hanem a szabadban, különösen az elmúlt évek bezártsága miatt. Az is érdekelt, hogyan működik egy rendhagyó színházi tér, ahol eleve adott a díszlet, amibe érkezünk, és amivel együtt kell léteznünk. Új közösségi élményre vágytam, mert a hagyományos színházi közegben nehezebb ilyet megélni. Egy teátrumba eleve elvárásokkal lépünk be, és hiába ülünk közösségként együtt egy potens térben, gyakran csak szó nélkül hazamegyünk az előadás után. Olyan produkciót szerettem volna, amelyen belül együtt sétálhatnak az emberek egy erdőben. Erős élmény, hogy nem civilizált kultúrkörnyezetben, hanem a vadonban működünk közösségként.

Hogyan kell ezt elképzelni? Egy hagyományos főpróbahétről vannak fogalmaim, de erdőben zajló mozgásszínházról nincsenek.

Nekünk is érdekes kihívás volt, hogy nem teremben próbáltunk. Ráadásul olyan koncepciót találtam ki, hogy az elején az előadók és a nézők együtt vannak, és egy klasszikusabb értelemben vett színházi helyzetben kezdünk – már amennyire ez a mezőn ülve annak mondható. A „nyitány” után a nézőknek lehetősége van arra, hogy a szereplők, a karakterek közül kiválasszák, kit követnek az erdei sétán. A közönség tagjainak az előadás közepéről különféle élménye lesz. Hatféle minielőadást néznek, illetve sétálnak végig, melynek során erdős, bokros, földutas, füves területeken haladnak át. A Kamaraerdőn, ahol bemutatjuk, sokféle a táj. E hat karaktert követve végül minden néző visszaérkezik oda, ahonnan indult. Az előadás végül egy tűz körül zárul.

Miért Szirének lett a cím? Azok a mitológia szerint szigetek körül élő vízi lények.

Az volt az alapkoncepció, hogy mitikus, félig emberi, félig állati karakterek csábítsanak az erdőbe. A hatféle út különböző legyen, de mind az erdőn keresztül vezessen, és attól függően, hogy milyen előadói karakterek születtek és azoknak milyen a minősége, mindegyik szirén tanítson valamit. Nem verbálisan, hanem a létezésével, azzal, ahogyan a környezethez viszonyul. Minden útnak más a témája: bátorság, játékosság, a közösség megélése… Az ösztön és a tudat keveredésével sokat játszunk, és ezek az állapotok az út során éppúgy váltakoznak, ahogyan ez bennünk, emberekben a hétköznapokban zajlik. A nagy kérdés, hogy kiből mit hoz ki az erdő.

Milyen jelmezeket viseltek?

Próbáltunk nem túl direkt, azonban mégis valami állati jelleget tükröző koncepciót kitalálni. Olyan anyagokkal dolgoztunk, amelyek emlékeztetnek a természetre, mégis tartósak maradnak. Lapulevélkabát, fűzokni, mohamellény vannak a szereplőkön. Az volt a cél, hogy ha beállnak a térbe, akkor szinte össze tudjanak olvadni a környezettel. Ha jól helyezkednek el az erdőben, akár észrevehetetlenek is lehessenek.

Nem kész szöveggel, illetve nem is annyira szöveggel dolgoztatok.

Szinte nincs beszéd az előadásban, mert a szirének nem ilyen módon kommunikálnak. A mozgásukkal, a létezésükkel, a hangjukkal fejezik ki magukat, de nem tudnak beszélni. Ettől sokkal titokzatosabbak. Ha az állati vonásokhoz verbalitás társul, azonnal emberivé válnak az alakok. Kortárs táncosokkal és egy színésszel dolgoztam, akik közül néhányukkal a Tünet Együttesben ismerkedtünk meg. Jó a csapat, nyitottság és strapabírás kell ahhoz, hogy ilyen helyen dolgozzunk. Minden próba alkalmával legalább négy lehetséges utat gyalogoltunk végig, miközben kullancsok, szúnyogok és a napsütés ellen védekeztünk. Hiába felszabadító, sokkal fárasztóbb, komolyabb koncentrációt igénylő volt, mint egy termi próbafolyamat. Olyan terepen kellett mennünk, amelyet akárhányszor jártunk be, mégis mindig tartogatott meglepetéseket.

A PLACCC Fesztivált követően hol látható legközelebb a Szirének?

Reményeim szerint minél több helyen, amíg tart a jó idő. Ahol erdő és tisztás van, működhet. Ezt legközelebb július 16-án a Bánkitó Fesztiválon ki is próbálhatjuk.

Hova helyezed magad a színházcsinálás térképén?

Színházi alkotó vagyok, aki a tánc világával annyiban érintett, hogy amit a kortárstánc-alkotók színre visznek, az sokszor közelebb áll a színházi felfogásomhoz, mint sok más színházcsinálóé. Mivel itthon nem volt iskolája, ezért Londonban tanultam posztdramatikus színházat, ami azt jelenti, hogy a szövegen túlmutató dolgokat is megjelenítünk, és nem csupán a megírt szövegkönyv alapján dolgozunk. A szöveg nem mindenható – ezt vallom és tanítom is. A Tünet Együttes alkotási nyelve közel állt hozzám, és amikor Szabó Réka művészeti vezető felvett, csináltunk egy Trolletetés című előadást. Majd jött a járvány, és Réka kísérleti évadot hirdetett, többek között azt szerette volna, ha nemcsak ő, hanem egy művészeti tanács vezeti a társulatot. Ennek lettem a tagja. Afterparty címen a hang és a mozgás kapcsolatáról született akkor egy előadás, majd jött az ötlet, hogy mi lenne, ha egy szabadtéri darab is készülne. Attól kezdve elindult a kutatás. Egy hetet együtt töltöttünk a természetben, és kiderült, milyen izgalmas, ha valakit követni kell az erdőben.

Hogy álltok a befogadói, nézői oldallal? Nem könnyű manapság színházba csábítani az embereket, rétegműfajjal pedig nem csupán most, de általában nehezebb.

Világszerte már nem új dolog, hogy a színház nem csak verbális nyelvezetű lehet. Itthon ennek a köztudatba szivárgása lassabban zajlik. Mindig voltak alternatív színházak, amelyek régóta jól működtek. Ez mégis egy olyan közeg, amely forrás- és kapacitáshiánnyal küzd, ezért nehezen tud befolyni a nagy nyilvánosságba.

Neked személyesen merre vezet az utad?

Ilyen darabokat szeretnék csinálni, mint a Szirének vagy korábban a Queendom, ami nemzetközileg is sikeres produkció volt. Nem mindig rendezek, csak ha azt érzem, van valami mondanivalóm, ötletem. Inkább játszani szoktam a független színházi és táncszínházi előadásokban. A másik fontos dolog a színházi gondolkodásomban a bohócművészet. Londonban a színházi szak mellett bohócnak is tanultam, és bohócdoktorként is dolgozom. Ez is egy misszióm, hogy ez a nyelvezet szintén bekerüljön az előadásokba. Folyamatosan tanulok, alkotok és tanítok: ez a három inspirálja egymást, és körforgásban tart.

Te tényleg profi bohóc vagy?

Igyekszem. A humor mindig fontos volt az életemben, és mivel előadó-művészettel kezdtem foglalkozni, kerestem benne a saját nyelvemet. Nem mindig bohócelőadásokat csinálok, ez is csupán egy színházi kifejezésmód. Kevesen tudják, mit jelent valójában, általában mindenki egy piros orrú cirkuszi figurára gondol. A lényeg azonban, hogy a bohóc számára nincs negyedik fal. A bohóctechnikában szorosan figyelembe vesszük a nézőt, kinézünk rá, kontaktusban vagyunk vele, mindent, ami történik, lereagálunk, és az érzelmi állapotunkat megosztjuk. Ezért nevetnek sokszor a bohócon, mert olyan helyzetbe kerül, amikor hibázik, de az esendőségét és a sebezhetőségét nem rejti el, hanem megosztja.

Hogyan kerültél közel ehhez a közeghez?

Már az óvodában sejthető volt, hogy előadóművész leszek, mert nem féltem kiállni az emberek elé megmutatni magam. Három-négy évesen bárkit leszólítottam az utcán, bárkivel bárhova elmentem volna, olyan naiv nyitottság volt bennem. Ez a világra nyitott négyéves még mindig bennem lakozik. Munkáscsaládból jövök, ahol nem volt alternatíva művészetet tanulni, ezért ezt magamnak kellett kitaposnom. Úgy engedtek el otthonról 18 évesen a szüleim, hogy bármit tanulhatok, csak művészetet nem, mert az nehéz út és nem lehet belőle megélni. Szociológiát kezdtem hallgatni, közben realizálódott, ami mindig is világos volt, hogy nekem a színház az utam. A hagyományos színházzal való találkozás mellett olyan élmények értek, amelyek hatására kinyílt a szemem, hogy ezt másképp is lehet csinálni. Ennek ellenére hagyományos keretek között is dolgozom mostanában, például Gáspár Ildikóval az Örkényben, azután Göteborgban, ahol koreográfusi feladatok várnak rám. Ildikó kísérletező rendező.

Héttörpe. Forrás: Staféta program

Olyan vagy, mint egy kedves erdei tündér.

Rettentően kíváncsi természet vagyok. Az utóbbi két évben a tarot kártya vonz.

Akkor inkább kedves boszorkány.

Lehetséges! Ebben egyébként semmi boszorkányság nincs. Az írásos bizonyítékok szerint egy kártyajátékból született. Aztán arra kezdték használni, hogy az emberek a saját érzelmi világukkal kapcsolatba kerüljenek, és a tarot kártyákon lévő képek segítségével kérdéseket válaszoljanak meg maguknak. Mint a pszichológiában azok a technikák, eszközök, amelyek képekkel dolgoznak. Sokaknak a vizualitás jobban megnyitja az érzelemvilágát, a gondolatait, mint pusztán a verbális dolgok. Ezt néhányan félreolvasva azt mondják, hogy ez egy jóskártya, de ez szerintem nem igaz. Nem jövőt jósolunk vele, hanem csak segítünk megfogalmazni dolgokat a magunk számára. Olyan, mintha magával beszélgetne az ember, csupán vizuális ingereket használ hozzá. Másoknak is olvastam már, és női történetekbe belehallgatva félelmetes, mennyire hasonlók a problémáink, az örömeink. Mindenki ugyanazokkal a gondokkal küzd. Vannak, akik félnek a kártyaolvasástól, mert olyan, mintha egy rajtunk kívül álló misztikus dolog lenne, pedig csak ahhoz hasonló, mint amikor az ember ránéz egy festményre, és egy csomó dolog eszébe jut magáról. Ez is egy nyelvezet. Mint a bohócság vagy a szirénség.

Mire készülsz a jövőben?

Egy jó barátommal kamaramusicalt csinálunk, valamint egy szóló előadásra készülök a szerelemről, aminek a címe: Szívkirálynő. Sok tapasztalat és élmény halmozódott fel bennem a témával kapcsolatban az életem során, mert szerelmes típus vagyok. A szerelem természetét és működését szeretném kutatni és színházi helyzetbe hozni. Kurtizán, kupidó és bohóc keveréke leszek egyszerre, rokokó ruhában, rizsporos parókában, időtlen nőként fogok az érzés természetéről mesélni. A Szívkirálynőt bohócelőadásnak szánom.

Fotók: Szirének. Forrás: PLACCC Fesztivál. Nyitókép: James Brener