Az erős, de nem teljesen telt ház örömmel fogadta régi kedvencét. Snétberger már útkeresése korai szakaszában eltávolodott a jazztől, és mind cross over, mind world music irányban kereste saját hangját. Eleve Baden Powell és nem Jobim felől közelítette a megunhatatlan, és számára máig termékenyítő brazil ősforrást. Azóta bejárt ungot-berket, igazi berlini multi-kulti alkotónak számít. Érdekes módon egy kicsit mintha a Trio Stendhal kísértett volna árnyékként ezen az estén. Snétberger a legendás együttes feloszlása óta inkább kerülte, hogy egy szaxofonossal és egy ütőhangszeressel alkosson zenekart. Jelenlegi, a leginkább állandónak mondható formációjából, a Nomadból a norvégiai olasszal, Paolo Vinaccia ütőhangszeressel érkezett (ott a híres bőgős, Arild Andersen hallható még). Furcsa párt alkotnak ők ketten, a berlini magyar a frankfurti magyarral, Tony Lakatossal, mert hiszen egyidősek, és gyerekkorba nyúlik vissza ismeretségük, de csak tavaly, egy japán producer meghívásának ösztönzésére játszottak először egész műsort duóban. Ezt viszont a magyar közönség még nem hallhatta, ez volt tehát a koncert egyik célja. A színpadon végül egy teljes kvartett szerepelt, először lépett fel ugyanis Magyarországon az amerikai Howard Levy, a kromatikus szájharmonika világverő virtuóza. A turné további állomásain egyébként Levy nélkül, trióban szerepelnek. Ahhoz képest, hogy mennyi trófea van a vitrinjében (alapító tagja volt Béla Fleck zenekarának, Grammy-díjat kapott, játszott Kenny Loggins, Dolly Parton, a Styx, Bobby McFerrin, Paul Simon, Paquito D'Rivera valamint Rabih Abou oldalán és Kurt Elling legújabb lemezén), többet vártam Levytől.
Snétberger egyedül kezdte a koncertet régi témájával, a Blue Bossával, szám közben a percussion-ös, majd a többiek is csatlakoztak. Hogy pontosan összepróbált műsort hallunk, az már a második szám témájának szépen formált visszatérésénél kiderült. Ezután Lakatos áttért a szopránra a tenorszaxofonról, és így többnyire Levy és ő közötte dőlt el a melódia sorsa. Leginkább a felelgetős részekben működött a szokatlan kettős, amelynek hangmagassága majdnem azonos, hangszíne annál kevésbé. A következő, gyors, hard bop-os témában, amit írhatott volna Lakatos is, nem nagyon tudták együtt tartani a gyors unisonót. Levy kapott egy önálló számra is lehetőséget, de ebben a fenti névsorhoz méltó, egy számon belül már kevésbé méltányolható stilisztikai turmixot hallottunk, amibe került Bachból, Liszt Rapszódiából, bluesból meg még sok mindenféléből, és ezek az ízek teljesen kioltották egymást. Megszólalása valóban elképesztően virtuóz, főleg a többszólamúságával, de a védjegyévé vált félhangos hajlításokat mintha a kelleténél többször alkalmazná.
Snétberger viszont hozta a tőle megszokott világszínvonalat az akkordozó szóló improvizációban, káprázatos melódiáiban, bár most a bossa, a tangó és az egyéb "nuevo" stílusú, egymás utáni számokban kicsit túl hasonló köröket hallhattunk. Nyilvánvaló indiai ihletésből született, szitárt idéző számuk már most tökéletesen kész, de remélem, bármennyire is ötletes a hangszerelése, a következő lemezre nem kerül rá a Kiskacsa fürdik itt hallott változata. Lakatos Tonynak jót tett a levegőváltozás, vagyis, hogy nála halkabb, kevésbé erőteljes hangszerek partnere volt ezúttal. A tonalitásból ki-kilépő, jazzes, úgynevezett "out" szóló improvizációi erősen megfűszerezték az összhatást, borzasztóan hasznos csapatember volt. Nem akarok a Snétberger szóló projekt - ez az volt! kísérő zenekarán olyat számon kérni, ami nem lehetett céljuk. Viszont a ráadásokon, bár a másodikat a gitáros egyedül adta, le lehetett mérni: másfél óra után is maradt még bennük energia, de még keresik a legjobb kifejezési formákat hozzá.