Szívritmus-zavar - DEGENERATION

A Jeruzsálemből származó Hofesh Shechter deGENERATION címmel fogja össze három koreográfiáját, már címadáskor erőteljesen jelezve, hogy kortárs témákhoz nyúl, és azt is, hogy kifejezetten kritikus, diszharmonikus felhangot kíván megütni. (Ez nem olyan jó jel, látszik, hogy túlteng benne a közlésvágy, lesz némi szájbarágás, és igen, költészet is lesz, nagy K-val, ajaj. És valóban.) A másik, szintén előzetesen sejthető jellegzetesség, hogy muzikális típusú alkotóval állunk szemben, Shechter a darabjainak zeneszerzője is egyben.

 

Bár  kifejezetten megosztó jellegű az a robaj, amit hallunk az előadásban, én a Cult első pillanatában úgy döntök, hogy kedvelem Shechter zenéjét, azt az egész mellkast átható, szívritmus-kibillentő, nyers zajorkánt, amit ráküld az óvatlan közönségre: van, aki bírja, más nyilván egyenesen viszket tőle, mindenesetre olyan erős és nyers hanghatás, ami éppen agresszivitása miatt meghatározó. A zene hangsúlyossága azért is tetszik, mert ez egy jóval kevésbé didaktikus eszköz, mint az a sok közhelyet tartogató, költői szöveg, ami a koreográfus - a vívódó lélekről meditáló - darabját kíséri. Furcsa ez a kifejezési kényszer, hiszen a mozgásanyag, amit használ, végtelenül invenciózus, és szinte semmilyen földhözragadt, imitatív elemet nem tartalmaz. Hogy miért érzi mégis szükségét, hogy narrációt illesszen az absztrakció mellé - az talány. Leon Baugh, Chris Evans, Hofesh Shechter, Winifred Burnet Smith, Yen Ching Lin, Jenny White táncol az első darabban, elegánsan bemérve azt a rendkívül magas szintet, amire számíthatunk a továbbiakban is.

 

A zene különben nem csupán érzékszervi támadás, hanem a dramaturgiai funkciója is felerősödhet, például a Fragments című szerelmi kettősben a két ember, a nő és férfi - Ino Riga és Philip Hulford - közti különbséget éppen a zene nagyítja fel drámaian, jelezve, hogy hiába ölelik egymást, szinte semmi közük egymáshoz. A nő könnyedén suhan a felszínen és mókázik önfeledten, miközben a férfi kétrét görnyed a ránehezedő súlytól. Az összecsendülő zenei harmóniákra rácsúszik a már ismert, brutális robaj, kezdetben csak elmaszatolja, majd szétveri az illuzórikus harmóniát. Őszintén szólva nem nagyon értem, miért nevezi a leírásban a koreográfus humorosnak ezt a darabot, hiszen pont abba a problémába céloz bele, hogy idegen marad mindig mindenki a másik számára.

 

A harmadik, Uprising című koreográfiában, amely kizárólag férfi táncosokra készült - Leon Baugh, Christopher Evans, Philip Hulford, Elias Lazaridis, Bruno KarimGuillore, Gavin Coward, Hofesh Shechter táncol a darabban - komoly problémává fajul a didaxis kérdése. A mozdulatok tele vannak erőszakkal: vetélkedéssel, verekedéssel, csoportos dulakodással és elektromos áramütést idéző rángatózással. Ennek a zaklatott formának megvan a maga szépsége és dinamikája, amely tökéletesen működik, mindaddig, míg záróképként égnek nem mered egy piros zászló, és alá nem tömörülnek a táncosok. Mindegy, ne legyünk finnyásak, azért ez mégis csak egy nagyon erős darab: a táncosok ismét kivételesek, a lépésanyag szokatlanul eredeti, csupán az utolsó képpel kapcsolatban vagyok kissé szkeptikus.