„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. És valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években?
Ez a kérdés valószínűleg örök érvényű, ám a válasz a világ rohamos fejlődése ellenére sem lesz soha garantált és egyértelmű. Talán a legfontosabb e témát bolygatva, hogy melyik az a felület, amelyik mindhárom idősíkot egybemosva tudja felmutatni mindazt, amire az ember tudásvágya szomjazik? Az időben keressük önmagunkat. Az irodalom egyik feladata és küldetése – évszázadok óta – az idő meghatározásában rejlik. Az időbeliség mindig is fő témája volt szépirodalmi műveinknek: a szövegek által megismerhetjük a régmúltat, megérthetjük a jelenünkben zajló eseményeket, illetve beleláthatunk az elképzelt jövőbe.
Mára már megszámlálhatatlan könyv foglalja össze a jól ismert történelmi korszakok egyes pillanatait, kortárs irodalmunk pedig egyre több időt szentel annak, hogy meglássa a jövőt. Ám vannak olyan írások is, amelyek arra keresik a választ, mi történne akkor, ha a múlt összevegyülne a jelen történéseivel. Valahol mindegyik szépirodalmi mű az idő megfoghatóságában bízik, miközben – akaratlanul is – az emberi létezés válik az írás valódi origójává.
Madách Imre Az ember tragédiája című híres drámájával az ember létezésének értelmét vizsgálta. A közel 200 éves írás a múlt pillanataiból kiindulva egy lehetséges disztópia felé haladó világot mutat be. 134 évvel később pedig valami hasonlóra vállalkozik Szőcs Géza is, amikor megírja a Ki cserélte el a népet? című drámáját. „15 szín – mint Madách Tragédiája, és Szőcsnél is – nem oly feszes következetességgel, de – színről színre groteszk jövővízióban teljesedik ki a nemzet reménytelen (és reménykedő) története” – írja Pécsi Györgyi Még egyszer a Liberté 1956-ról című esszéjében. Jövőképünk elsődleges szempontjait nemzetünk és a nemzet sorsa határozza meg.
Ugyan a Ki cserélte el a népet? nyitóképe nem a történelmi hitelességre törekszik, sőt: „Szőcs bravúrosan fizikai testben is különválasztja a két Árpád-értelmezést, és nagyjából ezer évre eltávolítja egymástól őket. Árpád 1 büszke a honfoglalásra, reményteljesen tekint a jövőbe, Árpád 2 megtörtént múltként ismeri Árpád 1 jövőreményét, és kudarcosnak tartja.” Mégis Árpád kettős szerepeltetése körvonalazza a lehetséges időt: a múlt és a jövő közötti viszonyt.
Szőcs írását olvasva Mikszáth Kálmán Új Zrínyiász című regénye is eszünkbe juthat, s bár sem műfaji szempontból, sem pedig a történelmi karaktereket tekintve nem találunk egyezést a két mű között, az időbeli változásokkal járó társadalmi és kulturális átalakulások új értelmezést nyernek a múltból feltámadó – és a mába nehezen beintegrálható – történelmi személyek jelenlétével, és mindkét történetben ezek a történelmi szereplők fogják az idő rohamos haladását képviselni.
Az ember jövőképe, a jövőtől várt reménye – bármelyik korszakot nézzük – a túlélést, a nemzeti öntudat megmaradását jelöli meg fontos célkitűzésként. „Nem is tudom... Vajon így beszél egy honfoglaló vezér? És ezer év múlva? Mit gondolnak majd rólunk?” – kérdezi Árpád 2 Szőcs drámájában. Ez a kérdés talán átfogóbb annál, mintsem válaszolni lehessen rá, Szőcs mégis megpróbálja Árpád tolmácsolásán keresztül bemutatni azt, hogy mi történne, hogyan értelmezné az ezer évvel későbbi jelenidőt egy halálból visszatérő ősmagyar: „És valaki elcserélte: ez a nép nem önmaga. Egy váltottlelkű, kettős tudatú, szerencsétlen nemzet, mely saját magát emészti föl, mely tulajdon vérébe vert csapot, megsemmisíti legjobb fiait, akiket csak vértanúként és csak a sírban képes tisztelni, vagy ott sem... Hazánkat újra meg kell váltani... Egy olyan nép, mely nemsokára el fog fogyni és csak szomszédai históriáiban fog továbbélni – egy nemzet, amelynek alig ezer év kellett, hogy elpusztítsa önmagát.”
A jövővíziók a folyamatos múlt- és jelenértelmezéseink apropóiból születnek, és így a jövőt meghatározó hangulat, a lehetséges társadalmi élet is mind az aktuális korszak és a múlt tapasztalataiból, emlékkockáiból tevődik össze. Legalábbis ezt a gondolatot támasztja alá mindaz, amit Szőcs Géza műve is elárul: a folyamatos történelmi események kihatnak egymásra. Egyébiránt a Ki cserélte el a népet? olyan 19. századi szépirodalmi szövegek ötletére épül, és olyan vendégszövegeket hív játékba (többek között Katona József Bánk bán, Shakespeare Hamlet, Vörösmarty Mihály A haldokló leány, Csík Ferke, Árpád ébredése, Gárdonyi Géza Egri csillagok, Széchenyi István Napló, Jókai Mór Levente, Arany János Az utolsó magyar című műveit), melyek hasonlóan a nemzet jövőképét a múlt történései által próbálják megrajzolni.
Ezekben a szövegekben – csakúgy, mint Szőcs drámájában – az emberi létezés a nemzeti sorstudatban bontakozik ki. A jövő nemzedékének hátrahagyott legfontosabb örökségünk mindig egyfajta lehetőség – egy olyan lehetőség, amely a nemzet létezésének folytonosságát, a generációk utánpótlását biztosítja. „Ahogyan élünk, azt hagyjuk örökül.” Szőcs Géza a 15 színben („15 felvonásban / vagy egy felvonásban, 15 jelenetben / vagy 1025 évben / szünet és megszakítás nélkül / írta és ollózta / Szőcs Géza”) felvonultatott történeteivel nem csupán megidézi szerzőtársai műveit, hanem tovább is gondolja őket, mely Árpád utólagos (s már idézett) nemzetértelmezésére is kihat.
Az 1996-ban megjelent Szőcs-dráma zárlata, a függelékként megjelölt A zombi és a magyar ember című paragrafus a századforduló után, 2003-ban olvasók elé kerülő Drámás történetek főcímével feleltethető meg (Szőcs Géza játéka viszont annyiban megbonyolítja az azonosítás lehetőségét, hogy míg a korábbi szövegben a zombi szerepel első helyen, addig a dráma címében a magyar ember kerül előre: A magyar ember és a zombi). Ez az eljárási módszer korántsem ismeretlen Szőcs Géza írástechnikájától, és talán ez a fajta metódus is azt igazolja, hogy az idő, a múlt és a jelen – így a szépirodalmi szövegeink is – egymásrautaltsága vitathatatlan, és jobbára szükségszerű.
A teljes cikk a Helyőrség.ma oldalán olvasható.
A képen részlet Orosz István Csongornak című munkájából.
