A XX. század évfordulós írói című sorozatban Szőcs Géza munkásságáról beszélgetett Bollobás Enikő irodalomtörténész, Farkas Wellmann Endre költő, Szilágyi Enikő előadóművész és Juhász Anna irodalmár április 19-én a MOM Központban. Szőcs irodalomtörténeti jelentőségéről Bollobás Enikőt kérdeztük.
Felidézné, mikor ismerte meg Szőcs Gézát és az ő költészetét?
A hetvenes évek végén egy kérdéssort küldtem több, akkor fiatal költőhöz, amely az alkotói folyamatot érintette. Ugyan Szőcs magára a levélre nem válaszolt, de később egyik versének két sorával mégis reagált az egyik kérdésre, amely valahogy úgy szólt, hogy mit szólna Arany János az ő költészetéhez. Az Ez már a feltámadás című versében tette ezt: „hogyha elolvasná, / hümmögne Arany János”.
Személyesen pedig 1982-ben találkoztam vele. 1981-ben New Yorkban Hámos Lászlótól, a Hungarian Human Rights Foundation (Magyar Emberi Jogok Alapítvány) vezetőjétől hallottam az „Ellenpontos fiúkról”, ez az érdeklődés vitt el néhányunkat Nagyváradra és Kolozsvárra, ahol megismerkedtünk a három szerkesztővel Ara-Kovács Attilával, Szőcs Gézával és Tóth Károllyal. 1982–1986 között azután nehéz időszakot élt meg Szőcs, volt úgy, hogy naponta kihallgatásokra vitték, ott bántalmazták, rendszeres házkutatásokat tartottak nála, folyamatosan megfigyelték, a telefonbeszélgetéseit lehallgatták és rendre meg is szakították, elvágva őt mindenféle külső kapcsolattól. Ekkoriban segítettem őt, többedmagammal, Budapestről, egészen emigrálásáig. Sokáig kitartott Kolozsvárott: nemcsak az Ellenpontok szerkesztői közül, de a lap köré tömörülő kis társaságból is lényegében utolsóként hagyta el az Romániát, 1986-ban.
Soha nem felejtette el a segítséget?
Szőcs Géza hűséges barát volt, aki, ha bármilyen támogatást kapott, azt egy életre megjegyezte. Még azoknak is hálás volt, akik egyszerűen nem árulták el. Soha senkiről nem mondott rosszat, még azokról sem, akik jelentettek róla. Pedig pontosan tudta, hogy kik voltak ezek az emberek.
Egyikük nem akárki, a tulajdon édesapja volt…
Azokban az időkben nagyon kemény zsarolásokkal gyötörte az embereket a román állam, és Szőcs István azt gondolhatta, hogy még mindig jobb, ha ő számol be fia dolgairól, mint ha más. Persze bőven akadtak olyanok, akik gyengeségből, karrierféltésből, netán aljasságból vagy anyagi haszonért szolgálták az elnyomó hatalmat, másokat szimplán megzsaroltak. Nem vagyok az utólagos ítélkezések híve.
Két éve jelent meg egy tanulmánykötet Emontekiő és környéke címen Szőcs Géza lírájáról, az Ön szerkesztésében. Mit kívántak felmutatni ebből a sokrétű költészetből?
Fél évvel a halála után konferenciát szerveztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, és az ott elhangzott szövegek írott változata került a 2021-es kötetbe, amely egyébként már ingyenesen letölthető az Irodalmi Jelen honlapjáról. Az előadók kicsit más megközelítésből beszéltek a költészetéről, mint ahogyan azt megszoktuk. A kötetben ekként van összegző áttekintés (Cristian Réka tollából és tőlem), egy-egy témájára vagy stílusjegyére koncentráló vizsgálódás (Hegyi Páltól, Vöő Gabriellától és Farkas Wellmann Endrétől), a magyar és világirodalmi kapcsolódásait (Horváth Kornéliától), illetve a fordításait érintő tanulmány (Kurdi Máriától), valamint személyes, lírai visszaemlékezés (Turczi Istvántól) egyaránt. Úgy gondoltuk, hogy Szőcs a radikális késő modernek vagy a posztmodernek azon csoportjába tartozik, akik nem szimbólumokban és metaforákban írnak, és nem is a transzcendenst keresik a világban, hanem az immanencia legkülönfélébb megnyilvánulásait. Költészetében nem arra figyel, ami a dolgok mögött van, hanem ami magukban a dolgokban rejlik. Számtalan verse tárgyalja azt, miként is lakozik az X az Y-ban. Ez az Y az emberi, gyakran a hétköznapi, az X pedig gyakran az isteni. Az isteni benne van a nagy találkozásokban, a barátságokban, a szerelmekben.
Ez a felfogás mennyire általános? Mármint a költő és a befogadó tekintetében.
A konferencia előadói közül többen az amerikai irodalomtörténet felől jöttünk, s tudjuk, az amerikai költészettörténetben milyen markáns ez a vonulat, amely egyébként a magyar költészetre oly jellemző személyesség vagy a vallomásosság kényszerének levetkezésében is segít. A korábbi Szőcs-recepció rendre az ő metaforikus–szimbolikus–mitikus látását hangsúlyozta, rendre valamilyen személyes helyzetre applikálva a szöveget. A kritikusok, irodalomtörténészek azt feltételezték, hogy egy kemény diktatúrában felnővő erdélyi író mindig rejtjelekben beszél – és, hozzáteszem, mindig önmagáról. Ez sok hagyományosabb költőre áll, de Szőcsre nem: ő egyéb tekintetben is mindig eltért a főcsapástól, radikális újító volt. Az ő alapállása az, hogy olyan verset írj, amely kifelé figyel, alázattal, s jelképek és szimbólumok nélkül beszél: olyant, amelyből hiányoznak „a jelentés mögöttes sípjai / és a szederjes metaforák”, miként ezt a Konkrét vers az afrikai lópestisről című darabban írja. A kimondás, az egyenes, tiszta beszéd költője volt. A költő írjon „képek és hasonlatok nélkül – csak úgy / ahogy tényleg van”, miként A száztizenhetedik búcsúzás – Jól figyelj lélek című versben olvassuk.
Ez a politikai verseire is áll? Azokban nem volt túl veszélyes a kimondás?
Szőcs a legpolitikaibb verseiben is a dolgok kimondására törekszik – ez is jelzi művészi és emberi bátorságát, szellemi függetlenségét. Ott van például a Délkelet: annál explicitebb módon, annál egyértelműbben aligha lehet beszélni Romániáról (magyarországi perspektívából „délkeletről”) – a szigorú cenzorok figyelmét mégis elkerülte, s megjelent a Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című kötetben 1979-ben. Talán mert nem feltételezték a tárgy közvetlen kezelését, s mögöttes értelmet kerestek a versben. Az Ady Bustyánál című, szintén korai verse esetében azonban a Securitate kifejezetten „jó olvasó” volt – igaz, kicsit későn kaptak észbe, miután már a kinyomták a Párbajt. De felfigyeltek a versre, veszélyesnek találták, bezúzatták a kinyomott példányokat, majd engedélyezték a kötetet, de csak az Ady Bustyánál nélkül. De mi is volt annyira veszélyes ebben a versben? Röviden: arról szól, hogy Ady Endre 1979-ben felkel a sírjából, körülnéz, és látja a román nevű utcákat. Ezután 1989-ben és 1999-ben egy időre ismét föltámad holtából, s ekkorra – sejteti a szöveg – az utcanevek megváltoztak. Azt a lehetőséget vázolja fel, hogy a dolgok még Romániában is változhatnak. No, hát ennek sejtetéséhez, mégpedig ilyen szellemesen, elég nagy bátorság kellett.
Politikai költészete értelmezéséhez nem szükséges háttértudás, az Erdély felőli rátekintés?
Nem hinném – hiszen, ha ez így volna, „kulturális appropriáció” stigmáját süthetnénk minden nem helyi értelmezőre, s a komparatisztika legitimitását is megkérdőjelezhetnénk. Szőcs innovációinak értelmezése talán igényel bizonyos elméleti felkészültséget, de mint minden jó költészetről elmondható, az ő versei is több szinten működnek. Így aztán az úgymond naiv olvasótól (aki egyszerűen átadja magát a versek sodrásának) az elméletileg képzett olvasóig (aki felismeri, mondjuk, az immanencia működését, és Szőcs költői gesztusait a magyar és a világirodalom kontextusában képes értelmezni) mindenki lehet jó befogadó, mert mindenkihez elér valami a verseiből. Lehetséges, hogy erdélyi olvasók számára sajátos üzenetek is megjelennek a versekben, de az értelmezés változatait inkább a poetológiai felkészültséggel hoznám kapcsolatba.
A MOM Kulturális Központban megtartott rendezvény hogyan alakult?
A legnagyobb örömömre sokan jöttek el. Szilágyi Enikő nagyszerűen mondott verseket, Juhász Anna értően, érzékenyen és felkészülten vezette az estet, releváns kérdéseket tett fel Farkas Wellmann Endrének és nekem, végig fenntartva a közönség érdeklődését. Szőcs költészete, irodalomtörténti helye, kánonbeli kapcsolódásai körül forgott a beszélgetés.
Alkalmas a nagyobb népszerűségre ez a költészet?
Abszolút. Szőcs verseiben nagyon sok a játékosság, a humor. Sok verse felemel, kiemel bennünket a hétköznapi létből, s életünk nagy értékeire és örömeire világít rá. Mások a szellemi és politikai tartás, méltóság, ne mondjam: gerincesség jóérzésével tölthetik el az olvasót. Ismét mások kulturális hagyományaink gazdagságának felmutatásával szereznek örömet. De könnyű azonosulni azzal az éthosszal is, hogy az életben az emberi találkozások – vagy akár az istenivel való találkozások – a legfontosabbak. És hát ott vannak a nagy politikai versek, amelyek a nemzethalált vizionálják, ugyanakkor mindig felkínálják az utolsó utáni lehetőséget a visszatérésre, a felemelkedésre – a jelen szempontjából az utolsó lehetőséget arra, hogy észhez térjünk.
Manapság, amikor az egész világ fenyegetettségben él a háborúk, a klímaváltozás,miatt, nem meghaladott a nemzetekről, nemzetiségekről gondolkodás?
Ez kissé egyszerűsítő gondolkodás – mintha nem lehetnék világpolgár úgy, hogy közben magyarnak is érzem magam. Szőcs Géza a kulturális kozmopolitizmust testesítette meg (mint Hegyi Pál fogalmaz egy korábbi írásában), hihetetlen műveltségével, úgy is mondhatnám, világműveltségével, hiszen hat-hét nyelven olvasott, hat-hét nemzet kultúrájához volt közvetlen hozzáférése. Mégis tudta, hogy a magától értetődő dolgoktól való megfosztottság, hogy beszélhessek, tanulhassak az anyanyelvemen, hogy legyen valamilyen nemzeti önismeretem és ekképp önérzetem, hogy ne legyen mindig eltaposva bennem a magyarságom – mindez nem intézhető el egy kézlegyintéssel, hogy lám, vannak ezeknél fontosabb dolgok. Sokan igyekeznek eltörölni a helyi kultúrákat, ami csak még nagyobb ellenállást vált ki, és még nagyobb lendületet ad a helyi kreativitásnak. Nem véletlen, hogy olyan magas színvonalú Erdélyben a zene- és a képzőművészet, a színházi és az irodalmi élet. Nem gondolom, hogy a globalizmus mindent átírhat. Gondoljunk bele, megőrizheti-e az ember az identitását egy globális világban?
Kiszámíthatatlan, minden irányból veszély fenyegette jelenünket melyik Szőcs Géza verssel illusztrálná?
Kettőt mondanék, mindkettő szerepelt a Szilágyi Enikő által elmondottak között (és a előadóművész most elkészült hangoskönyvén). A Párbeszéd a pokolban című, 2017-ben publikált versében a Halál beszélget Krisztussal, arra kérve a Megváltót, hogy váltsa meg őt is, mert ő is szeretne feltámadni. Krisztus pontosan tudja, milyen álságos képmutatás az, hogy Halál új életet akar kezdeni, hogy „a Hazugság, a Bűn és a Halál” most egyszerre csak a szeretet részévé kíván válni. A másik vers Az istennyila és a hattyú, ebben az emberek befogják a fülüket és a szemüket, hogy ne halljanak és ne lássanak semmit, süketek és vakok maradnak a nehéz, kritikus pillanatokban, s nem állnak ki másokért és a fontos ügyekért. „S mert két fülét befogta, / két szemét eltakarta: / semmit se láthatott, / semmit se hallhatott / így aztán nem csoda / hogy Szabó hallgatott.” Tematikailag mindkét vers sajnos elég jól jeleníti meg korunk legfőbb bajait.
A nyitóképen Szőcs Géza és Bollobás Enikő 2019-ben.
