Pedig a fiatal intermédia művész, Schmidt Motor Péter első kiállításába több feladványt is vihetett volna. A kiindulás, hogy szoftver és hardver a művészet terrénumán viszonylagos kategóriák, önmagában éleslátó felvetés. Motor egy számítógépre írt programot, egy mikrofont, egy webkamerát, egy nyomtatót és egy monitort úgy bogoz össze az intermédia láthatatlan, maximum a termeken végigtekergő kábelben megnyilvánuló eszközeivel, hogy az egyetlen tárgy lesz, egységes működésre szolgáló rendszer. Az input hangok és fények formájában érkezik, az output a printer hangja, mozgása és a képernyőn látható, valós idejű kép. Ebből a struktúrából az emlékezés mechanizmusát, a percepció pillanatait és az értékelés fázisait összekapcsoló, valóban dinamikus, ötletes mű születhetett volna. De hogy a nyomtatóra applikált műanyag tollseprű egy szexfotón puccog ütemesen föl-alá, két szilikonnal pumpált hatalmas mell között, amire ráadásul valami maché keresettséggel port, törmeléket, koszt szórtak, az megvonja a hitelességet a műtől. A galéria teremsora így nem a tárlat címében jelzett "retropasszív gépterem" lett, hanem egy kusza gondolatokkal teli, jobb sorsra érdemes térsor.
Furcsa, hogy a földszinti kiállítórészben Visnyei Ilona puritán, korlátok között tartott, mindössze három színnel operáló nagyméretű vásznai, amelyeken konkrétan sem kérdések, sem válaszok nem fogalmazódnak meg, tulajdonképpen ugyanezzel a témával foglalkoznak: forma és tartalom viszonylagosságával. Visnyei a vászonra vékony gallyvégekkel viszi föl a színeket, folyamatos mozgásban, körkörösen vagy motorikusan visszatérő ívekben, kéket, pirosat, sárgát, semmi mást, de a kék-sárga néha kizöldül, a piros rózsaszínné halványodik, minden ismétlődik, de valahogy mégsem. A háló finom, gubóról letekeredő selyemszálakra emlékeztet, ebből szövődik a forma, ebbe látjuk bele madár, ősállat, mitikus lény, vagy éppen mai hétköznapi tárgy kontúrjait, látunk tekinteteket előugrani az arctalan semmiből, ingatag lábakat felülről, mint amikor lenéz az ember, hogy megbizonyosodjon, vajon még áll-e a földön, vagy már repül. Sok kép behúz a mélyére, örvényt kavar a szálak között, ha nagyon odafigyelünk, a maga csöndes módján azért mégiscsak fölkelti a tökéletes szabadság, a dimenzióktól független létezés élményét.
