Szűcs Attila festményei szembesítenek a széthulló valóságunkkal
Szűcs Attila aktuális kiállítása könyörtelen pontossággal tárja fel korunk disztópikus és illuzórikus működését. A most bemutatott festmények megmutatják, miként torzítja el a digitalitás térnyerése a valóságérzékelést, elmosva a realitás és az illúzió határát, de egy mélyebb társadalmi válság tüneteit is felmutatják. Annak a kollektív önsorsrontásnak a képei, amelyet az együttműködés hiánya és az egymás ellen fordulás működtet. A művek világosan jelzik: nem külső erők taszítanak bennünket a szakadék felé – hanem saját vak önpusztító logikánk.
Első pillantásra igéző, éteri, „felhős” képekkel találkozunk, amelyek derengő színvilága szelíden hívogató, szinte hipnotikus. Közelebbről azonban a jelenetek kísértetiessége válik láthatóvá: ezek a festmények először beszippantanak, majd amikor felismerjük, mit is látunk valójában, hirtelen visszariadunk. A művek tükröt tartanak elénk, és kíméletlenül rádöbbentenek arra, hogy a fenyegetettség, amelyet érzünk, sokszor saját cselekedeteinkből fakad. Mi szegezünk fegyvert egymásra – és önmagunkra. A képeken felvillanó részletek tovább erősítik ezt a baljós tónust.
A jelenetek épp megfoghatatlanságuk által válnak nyugtalanítóvá. Végletekig feszített pillanatok ezek, az akció előtti lélegzetvételnyi csendek, amikor még nem tudni, mi bukkan elő a zsebből, és hogy a haj mögött megbúvó figura angyali vagy démoni szándékot rejt.
A képek izgalmát tovább fokozza, hogy a felismerhető formák finoman absztrakcióba csúsznak át: olykor digitális képhibákra emlékeztető elmozdulásokként jelennek meg, máskor festői gesztusok oldják fel a figurativitást. Ezek a rétegek úgy működnek, mintha maguk radíroznák ki a valóság és a fikció közötti határt.
A digitális jel sérülésére utaló elcsúszások, az RGB-színek kifordultsága azt a törékeny pillanatot idézi, amikor a kép világa megbicsaklik – a „glitch” így válik egyszerre esztétikai jelenséggé és gondolati motívummá. Úgy hatnak, mintha a festmények egy meghibásodott, széthulló világ vizuális bizonyítékai lennének. Szűcs számára ez a rendellenesség régóta formateremtő elv: nála a hiba nem zavaró mellékhatás, hanem a képiség működését meghatározó szervezőerő, amely folyamatosan emlékeztet a festészet eredendően analóg, emberi természetére.
Nem tudjuk, honnan futnak az alakok, és azt sem, hová tartanak. Drámai képsor ez: a menekülő csoport új helyét keresi a látómező peremén, ám úgy tűnik, már nincs számukra olyan nyugvópont, ahol megpihenhetnének. Kifutnak a világból, menekülnek a valóságból is, de nem találnak többé helyet, amely menedéket kínálna. A kép szélén megjelenő festékcsúszás egy újabb réteget von a jelenetre: egyszerre fokozza a drámaiságot és távolítja el tőlünk a történést, mintha maga a kép is menekülni próbálna.
Különösen izgalmas az a festmény, ahol a női haj aranyló zuhataga mögött ezüstös függöny ereszkedik alá – vagy talán sűrű erdő, hiszen a formák és a színek annyira széthúzott spektrumban jelennek meg, hogy a tér bizonytalanná, szinte irreálissá válik. Szűcs ebben a műben két erős illuzionisztikus réteget ütköztet, miközben a kép szélein visszahúzódó, elsötétedő tónusok őszintén felvillantják a festészet fizikai, analóg természetét.
A néző itt is folyamatosan bizonytalan helyzetben marad: a jelenet egyszerre idézi meg az angyali ragyogás éteri tisztaságát és a horrorfilmekből ismert sejtelmes megjelenéseket. A képből áradó ragyogás egyszerre ünnepi, mégis fenyegető. Ez a festmény tökéletes sűrítménye annak a kettős játéknak, amely az egész kiállítást meghatározza.
Szűcs Attila rendkívüli érzékenységgel játszik a fényviszonyokkal is. A festményeken mindig megjelenik egy erős, teátrális fókuszpont, amely egyszerre húzza be a néző tekintetét és emeli színpadszerűvé a jelenetet. A felületeken szétszóródó reflexiók azonban nem a világot tükrözik vissza, hanem meghasítják: a torzult fénynyomok lebegő, bizonytalan rétegeket hoznak létre, amelyek tovább fokozzák a kísértetiességet. A festmény egyszerre válik jelenlétté és hiánnyá: olyan képi térré, ahol minden ismerős elem egy pillanat alatt idegenné csúszik.
Ebből a gondolatiságból nő ki a kiállítás címadó műve, a Complementary Love. A festmény alapötletét Vincent van Gogh egyik híres levele inspirálta, amelyben arról ír: „Mindig abban reménykedem, hogy két szerelmes szerelmét két komplementer szín összepárosításán keresztül is kifejezhetem – színekkel, amelyek egymással házasságot kötnek.” A vibráló feszültséget keltő komplementer színek kettőssége áthatja a kiállítás egész anyagát.
A Complementary Love egy intim csókjelenetet rögzít, amelyet azonban digitális zajokra emlékeztető zöld és piros sávok torzítanak el. A békés, idilli pillanat úgy hat, mintha sérült adatfájlból vagy egy közvetítő médium torzított képén keresztül jutna el hozzánk: a szerelem képe instabil, percek alatt széteshet. Több új festmény is hasonló logikával működik: a képhiba Szűcsnél nem vizuális effektus, hanem az identitás, az emlékezet és a jelenlét mulandóságának lenyomata, amely egyúttal a mozi világára – különösen David Lynch és Ingmar Bergman szürreális, lebegő atmoszféráira – is reflektál.
Szűcs legújabb festményei így egy koherens, erőteljes festői világot tárnak elénk. A festészet klasszikus nyelvén szólaltatják meg kortárs valóságunk legégetőbb dilemmáit: az analóg és a digitális, a jelenlét és az eltűnés, az emberi és a technológiai közvetítés közötti ingatag viszonyokat. Ezek a művek olyan világot jelenítenek meg, ahol a fény nem vezet ki a sötétből, hanem rávilágít arra, hogy a hiba – a széthullás, a feloldódás – már maga a rendszer része.
Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu
