Egy évszázaddal ezelőtt a brit nők még nem rendelkeztek választójoggal, a hátrányos megkülönböztetés miatti erőszakos fellépések pedig fokozatosan eszkalálódtak. A 20. század elején elmaradt reformok következtében fellépő erőszakos megmozdulások miatt több száz szüfrazsettet börtönöztek be Nagy-Britanniában. 1912-ig a kampány még törvényes keretek között folyt, az elkeseredett lányok és asszonyok legtöbbször csupán a korláthoz láncolták magukat tiltakozásuk jeléül, de később egyre vadabb módszerekhez folyamodtak: bombákat helyeztek el, kirakatok üvegeit törték be, gyújtogattak.
A célpontok között nemcsak épületek voltak: műalkotások is áldozatul estek a szüfrazsettek támadásainak. A leghíresebb eset kétségkívül a spanyol festőóriás, Velazquez Rokeby Vénuszával történt meg, mikor egy eszét vesztett tiltakozó 1914-ben több csapást mért húsbárdjával a National Gallery-ban őrzött értékes alkotásra.
1909-ben a kormányzat attól félt, hogy a szélsőséges tiltakozók esetleg merényletet terveznek Herbert Asquith brit miniszterelnök ellen. A fenyegetés egy a House of Commons körül ólálkodó, Tam o' Shantert viselő nőtől származott ? derült ki a kewi Nemzeti Levéltárban őrzött dokumentumból 2006-ban. A kormány paranoiája egyre csak nőtt, amikor megtudták, hogy két nő is fegyverrel gyakorlatozott, s lőtávolságon belüli pontokat vettek célba.
1912 után hirtelen felgyorsultak az események. Egy évvel később Emily Davison a király lova elé vetette magát a Derbyn, majd belehalt sérüléseibe. Sir Brian Harrison történész szerint Davison kereste a mártírhalált, ugyanúgy, ahogyan azt később az ír katonák is tették. "A temetés nagy lehetőséget kínált arra, hogy megismerjék az ügyüket. A militánsok ennek az eseménynek köszönhették a nagyobb nyilvánosságot" ? fogalmazott Harrison.
? A terrorizmus túlzó kifejezés rájuk nézve, különösen, ha megnézzük, hogy milyen társadalmi és politikai közegben kellett a nőknek megvalósítani céljaikat ? állítja Brenda Dean, aki posztumusz bocsánatkérésre szólította fel a londoni vezetést.
Nem osztja kollégája véleményét a Lincolni Egyetemen gendertörténelmet oktató Krista Cowman, aki úgy látja, hogy a szüfrazsettek abban az időben koruk terroristájának számítottak, amely fogalom alatt persze ma már teljesen mást értünk. Cowman szerint nagy különbség, hogy ezek a nők teljesen kívül álltak azon a rendszeren, ahova igyekeztek, az pedig teljesen érthető volt, hogy London félt a mozgalomtól. "Mivel több politikai kérdés is megoldásra várt ? például az ír helyzet ?, a szüfrazsettek sokkal veszélyesebbnek tűntek. Úgy gondolkodtak, hogy ha a ? hagyományosan békülékeny hangot megütő középosztályból származó ? nőket sem sikerül feltartóztatni, félő, hogy minden kicsúszik a kezük közül" ? fejtette ki Cowman.
A leghíresebb szüfrazsettről, Emmeline Pankhurstról monográfiát író June Purvis úgy gondolja, hogy téves összemosni a törvényenkívüliséget a terrorizmussal. Purvis emlékeztetett, hogy a liberális kormány szabályosan megkínozta a szüfrazsetteket, amikor azok éhségsztrájkba kezdtek: erőszakkal kényszerítették őket, hogy vegyenek magukhoz táplálékot, sőt a Fekete Péntek (1910. november 18.) néven elhíresült napon a protestálókat csúnyán helyben hagyták.
Tény, hogy a szüfrazsettek a legvakmerőbb akcióktól sem riadtak vissza. 1912. március 1-én 150 nő gyűlt össze a londoni West Endnél, majd törni és zúzni kezdtek, aminek a boltok kirakatai mellett kormányzati épületek is áldozatul estek. Sérelmeik felhánytorgatásának vélt jogosságára vall, hogy nem menekültek el, a rendőrök azonnal letartóztatták őket. Később a gyújtogatások száma szaporodott el: így keletkezett tűz az akkori pénzügyminiszter, David Lloyd-George, az egyik leggyűlöltebb politikus épülő házában is.
