1928. június 15-én született Temesváron. Tízéves volt, amikor Magyarországra költöztek. A Suba Eleonóra nevű kislány az édesanyja vezetéknevét választotta, amikor egy ortopédus ajánlatára, hogy javítson a járásán, táncolni kezdett. Aztán a táncból színiiskola lett Szegeden, ahol Both Béla figyelt fel a tehetségére. Felvették a Színiakadémiára, 1943-ban kapott diplomát, és Szombathelyre került táncosnőként Szalay Károly magántársulatához. Később szubrettnek szerződött Győrbe, Sopronba, Pécsre és Szegedre. Itt játszott először drámai szerepet egy Gorkij-műben, s innen került 1951-ben a fővárosba. A Budapest ostromában rommá lett Vígszínházat akkor bízták a honvédségre, katonák dolgoztak az újjáépítésén, de színészek, köztük Tábori Nóra is részt vett a munkában. Új otthonát, amelyet egy ideig a Magyar Néphadsereg Színházának neveztek, nem hagyta el haláláig.
Nem a szépségével hatott, inkább vonzó nőiségével, alkata egyszerű teremtések megjelenítésére éppen úgy alkalmassá tette, mint érdekes, előkelő dámák alakítására. Alázattal élte hivatását, azt tartotta, nincs kis szerep, hálás volt akármely rövid jelenetért. „Ha nem játszhatom el Júliát, eljátszom a dajkát” – mondta derűsen.
Briliáns humorával, remek karikírozó tehetségével állandó szereplője lett a televízió vidám műsorainak. A Vígben és a Pesti Színházban játszott szerepeiből megannyi remek karakter maradt meg emlékezetünkben. Pearce-né a Pygmalionból, a Macska a forró bádogtetőn Big mamája, a katartikus Vinczéné Sarkadi Oszlopos Simeonjából, Jónásné a Házmestersiratóból, A padlásból Mamóka, a felújított, Mácsai rendezte Macskajáték Orbánnéja és számos más kitűnő alakítás. Elfoglalt színész volt, előadások után a Rádióba vagy a Televízióba sietett, leggyakrabban pedig a szinkronstúdióba, ahol felsorolhatatlanul sok külföldi színésznek kölcsönözte jellegzetes, kissé rekedtes, de szépen csengő hangját. Kétszer kapott Jászai Mari-díjat, érdemes és kiváló művész lett, a Pro Comedia emlékdíj, az Ajtay Andor-, a Ruttkai Éva- és a Kossuth-díj, a Köztársasági Elnöki Aranyérem meg a Halhatatlanok Társulatának örökös tagsága egy színes, gazdag pálya méltó megbecsülését jelzik.
Csak egy tévéjátékomban (Három dobás hat forint) meg egy rádiójátékomban (Vacsora kettesben) szerepelt, de a színházban sokszor találkoztunk. Amikor az öltözőben az esti előadások után letörölte a sminket, s ha nem voltak diszpozíciói késői stúdiófelvételekre, ment haza kedvenceihez, mert mindig volt kutyája, macskája, amikor már az utolsó válását követően magányosan élt. De azt mondta, soha nem érzi a magányt, mert ott a társulat, az esténkénti játék, a közönség szeretete. Vagyis a színház, amely betöltötte egész életét.
