A journal intime francia kifejezés, magyarul talán a személyes napló a legpontosabb fordítása. Olyan szövegről van szó, amely írója személyes benyomásait, élményeit, reflexióit rögzíti. A célja talán az, hogy az elfolyó időt valamiképpen konzerválja, hogy megőrizze azokat a momentumokat, amelyek kitöltik az életet, tartalmat adnak a létezésnek.
A kifejezés igen találóan rendezi egységbe a képgrafikusként indult Takáts Márton kiállításának festményeit.
A tematikailag egymáshoz szorosan nem kötődő kompozíciókat ugyanis épp az alkotó személye, jelenléte kapcsolja egybe. Személyes képi naplóhoz hasonló, az egyén privát élményeit rögzítő a tárlat.
Itt jártam, ezt láttam; ez az, ami megtetszett. Ami nyomott hagyott bennem. Az ábrázolt helyszínek a személyes jelenlét által lírai tartalmakkal telítődnek, és ez rétegzettebbé teszi a kompozíciókat. A személyes érintettségtől a vásznak gazdagabbá válnak a konkrét helyszínek puszta leképezésénél.
Az első teremben szereplő festményeken párizsi helyszíneket, kávéházakat, otthoni tereket, műtermet, nappalit, konyhát látunk. És akár nyilvános, akár privát terekről van szó, csupa olyan helyet, ahol az emberek össze tudnak gyűlni, hogy a mindennapok eseményeiről vagy az élet nagy kérdéseiről beszélgessenek. Egyik-másik képen az alkotó maga is megjelenik, de ott is érezzük a jelenlétét, ahol nem.
A Vers nekem című festményen például családi idillt látunk. Noha mindenki a maga feladatával van elfoglalva, a három alak intim kapcsolata, szoros összetartozása egyértelmű. A Kávé és cigaretta fókuszában egy étellel és üres edényekkel megrakott asztal van, a háttérben pedig egy műterem részletei rajzolódnak ki. És ugyan csak két alak szerepel a képen – az egyik az asztalnál ül, a másik hátrébb áll –, egy harmadik alak jelenlétét is érezzük, aki maga az alkotó lehet. És azt is lehetővé teszi a kompozíció, hogy az asztal mellé önmagunkat is odaképzeljük.
Kompozíciós szempontból a Régi titkok című, három képtáblából felépülő festmény is érdekes. Az elénk táruló lakásbelsőben három alak egymáshoz közel húzódva diskurál, láthatólag bizalmas beszélgetést folytatnak.
A kép hőse azonban itt is láthatatlan marad. Ő az, aki a kép előterét jelentő ablakokon bekémlel, és mintegy belehallgat ebbe a titkos társalgásba. E művet nézve voyeurré válik a befogadó: az üvegen bekukkantva olyasmi részesévé válik, amihez semmi köze.
E kompozíciók izgalmát a tükröződő és átlátszó felületek adják. Az ablakok és tükrök olykor kinyitják a képek tereit, olykor láthatatlan részleteket tesznek láthatóvá. Máskor pedig engedik, hogy privát terekbe vagy az alkotó privát élményeibe tekintsünk be.
A Café tere a rengeteg üvegablaknak köszönhetően végtelennek tetszik, de hasonlóan szélesre nyitja a perspektívát a Breakfast time (Rijad) terének átlátszó fala vagy a Café hátterében megjelenő ablakos épület. A Vers nekem pedig attól különleges, hogy a szereplők egy része csak az olvasó lány mögötti tükörben látható.
A második térben az éjszakai Budapest emblematikus helyszínei tűnnek fel. Ezeken a festményeken egyszerre érzékelhető fenyegetettségérzés és az éjjeli fényekre való rácsodálkozás. Az a fajta ámulat, amit Kosztolányi a Hajnali részegség című versében így ír le: „Mily kézirat volt fontosabb tenéked, / hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél / és annyi rest éj / s csak most tünik szemedbe ez az estély?”
Takáts is éppígy csodálkozik rá a horizonton megjelenő derengésre. Vagy arra, hogy a villanyfény mennyire másképp festi meg az egyes épületeket vagy hidakat.
Az épületek és a hidak impresszionisztikusan megfogalmazott tájakká oldódnak, mivel a környezetük egymás mellé rakott színfoltokból konstruálódik meg. A képek izgalmát az adja, ahogy Takáts az impresszionizmus könnyedségét a barokkban jellemző fényhasználattal vegyíti. Sokszor játékba hozza a chiaroscurót, azaz a sötét színfoltok és a világos, esetleg ragyogó részletek együttes alkalmazását. Ez drámaivá teszi a kompozíciót. A technika legerősebben a Hajnali Duna című festményen érvényesül, ahol a hideg színek és a fény-árnyék játék a fenyegetettség különös hangulatát kölcsönzik a képnek.
A fénnyel való játék dominál a Hommage à… című önarcképen is, amelyen az arc Rembrandt képeihez hasonlóan felülről és oldalról van megvilágítva. Ezzel az ábrázolással Takáts Márton kijelöli festői pozícióját: a klasszikus festői hagyományokat követi, célja „a szilánkjaira hullott figuratív festészet formanyelvének hiteles újrateremtése”.
A harmadik teremben látható, üde színekben pompázó tájak egyszerre kapcsolják az alkotót a reneszánszhoz és az impresszionizmushoz.
A képek Renoir világos, szinte világító palettáját idézik, és Szinyei jernyei kertet ábrázoló műveinek színpompája, atmoszferikussága is eszünkbe juthat róluk. A táj láttán érzett öröm tematizálódik rajtuk, amelynek pompáját a zöld ezerféle árnyalata érzékelteti. A festmények a szabadtéri vagy a plein air festészet könnyedségét közvetítik, fő témájuk a napfény mindent beragyogó ereje.
A sorból két kép némiképp kilóg. Ha a táj pompáját felmutató kompozíciók Szinyei kolorista szemléletét idézik, az Örök sóvárgó (Trieste) és a Cortona inkább Csontváryhoz közelít. A rajtuk megjelenő antik szobrok vagy épületrészletek a letűnt árkádiai idillt mutatják fel, ami Csontváry Baalbek vagy Görög színház romjai Taorminánál című vásznait jellemzi. A trieszti Miramare-kastély parkjában az örökké a távoli hajókat kémlelő, elvágyódó szobor nosztalgikus, melankolikus hangulatot kölcsönöz Takáts festményének, és a Cortonáról festett kompozíció is hasonló érzéseket közvetít. A melankóliát a ballusztrád megjelenítése váltja ki a nézőben, mert az elmúlásra emlékezteti.
Takáts Márton kompozíciói azonban alapvetően derűsek és az életigenlésről szólnak.
Az impresszionisztikus jellegű, figuratív vásznak a hétköznapokat tematizálják, banálisnak ható pillanatokat téve jelentékennyé. Mintha azt állítanák, hogy tűnhet bármennyire is semmisnek egy történés vagy helyszín, ha valaki érzelmileg kötődik hozzá, akkor igenis megörökítésre, rögzítésre érdemes. A személyes érintettség az, ami jelentékennyé teszi.
Takáts Márton Journal intime című kiállítása a Budapest Galériában március 13-ig látogatható.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
