Talált háború - SLAVEN TOLJ - RETROSPEKTÍV

Minimális gesztusokkal állította össze azt a néhány fotót, videót, ready-made installációt, amelyekkel mégis rendkívül koncentráltan közvetíti a kelet-európai lét abszurd valóságát. Majdnem anyagok nélkül dolgozik, hiszen a fotók, videók véletlenszerű beállítások, vagy egy-egy akció, performansz dokumentumai.

Tárgyak, terek, képek és mozgóképek - csupa megtalált elem, csupa kölcsönvett idézet a hétköznapok közvetlen valóságából. Szikár megfogalmazású emlékfoszlányok, a végsőkig lecsupaszított erőjátékok a térben.

Valójában itt a kulcsa ennek a tárgyilagosságában is tragédiákat feszegető életműnek: a társadalmi lét erővonalait a tudatos beavatkozással, a rögzítés, az emlékezés gesztusával húzza alá. Tolj a szociális művészet Beuys-féle gondolatát viszi tovább, ugyanakkor hatásosan idézi fel a bécsi akcionisták saját testüket áldozatként felmutató metódusát. Nem véletlen, hogy közép-kelet-európai közegben akadunk párhuzamokra, Szalai Tibor extatikus akciói is hasonló alapanyagból születtek.

Ami Slaven Toljban mégis egyedi, az a távolságtartás precízen kidolgozott eszköztára. Tárgyakat helyez abszurd helyzetbe, képeket válogat a hétköznapi élet mikrotörténései közül, hogy felhívja a figyelmet azok lehetetlenségére. A test Tolj számára ugyanolyan közvetítő eszköz, jelzőrendszer, mint a talált kép, talált helyzet, talált tárgy. A Jadran mozi című térinstalláció egy 1993-as élményt kelt életre 2007-ben: egy dubrovniki moziban a háború idején elmaradt vetítéseket üres széksorok, film nélkül működő vetítőgép, üres fénynégyszög: a film és a közönség hűlt helye idézi meg a balkáni háborút. Ezt a hiánydramaturgiát követi a Megszakított játék két fotója, a városi téren teniszező gyerekek és a templom oszlopfője mögé beszorult teniszlabda képe, ami a felszínen békés jelenetet mutat, de a megszakított játék tágabb értelemben a gyerekkori ideák világa, amit a háború állóképpé dermesztett, eltávolított és örökre visszavont. Globalizmus című akciójában Tolj egy vodkából és whiskyből készült koktéllal issza le magát az eszméletlenségig. A Természet és társadalom képsorain meztelenül, egy fejéhez szorított szarvasagancs-trófeával püföli a fehér falat, a néző csak a fal és az agancs roncsolódásait látja, de az ütések ereje Tolj fejére hat vissza. A balkáni nacionalizmus hosszú története, az erőszak természetrajza elemi hatásfokkal árad a műből.

Ebben a szófukar, mégis érzelmileg terhelt közegben a ready-made-ek megjelenése egyfajta közös meditációra invitál. Az üvegtárlóba állított, rendíthetetlenül balra-jobbra forduló ventilátor, a kiállítótér ablakába állított, 60-as évekből túlélőként itt maradt asztali olvasólámpa nem úgy meghökkentő, mint a szellemi előd, Duchamp "talált tárgyai", inkább az objekt közege, a tér és a tárgy viszonya hatásos, amit körülvesz a nagyobb tér, maga a teljes kiállítás. A rétegződés itt nagyon fontos, ami az egyedi tárgytól a szűkebb környezetén át a nagy befogadó közegig tart. Éppen a kiállításnak ez a része ábrázolja a Tolj-féle szociális művészet struktúráját, az egyeditől a mikrokörnyezeten át a társadalmi térig ható erőket, kölcsönhatásokat.

A tárlat anyagában csupán egy mű nyúl érzelmi területhez. A Hazafi zárt, elsötétített terében a falon a háborúban elhunyt fiatal dubrovniki férfiak portréját látjuk. Fölöttük egy forgó diszkógömb üvegfelülete töri a fényt apró villanásokra, velük szemben egy videón Tolj különböző katonai köszöntésekre nyújtja a karját, a náci karlendítéstől a szívre szorított tenyérig, közben a horvát nemzeti himnuszt halljuk. Ez az ideológiáktól hangos 20. század összegzése, illetve szembeállítása az élettel és a halállal torokszorító módon rajzolja meg azt a hiányt, hitvesztést, ami a ma negyvenes Slaven Tolj nemzedékének alapélménye.