A Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában megjelent, Talán semmi, talán Minden című kötet Ady Endre és Boncza Berta pesti otthonát középpontba állítva tekint rá Ady utolsó, budapesti éveire. A fókusz a Veres Pálné utcai lakás és az 1917–19-es időszak, ám innen indulva egészen messzire jutunk. Sokszínű, izgalmas nézőpontokból ismerjük meg a házaspár mindennapjait, szokásait, személyes tárgyait és egymáshoz fűződő viszonyukat.
Az első néhány fejezet Ady életmódjával foglalkozik. Megtudjuk, hogy milyen viszonya volt Budapesthez. Fény derül állandó bolyongásaira, mindig máshová vágyására, és arra is, milyen kávéházakban és szállókban időzött szívesen. Sokáig nem volt állandó lakhelye, ismerősöknél vagy szállodákban szállt meg. Ennek fényében válik annyira jelentőssé, hogy élete végén szilárd talapzat került alá. Meg kell ismernünk az előzményeket, hogy értsük, mit jelenthetett számára az, hogy saját otthona lett. Talán semmit, talán mindent.
Izgalmas és különleges az a fejezet, amely bemutatja az öltözködését, a kezdetektől egészen a Csinszkával való életéig. Látjuk, hogyan változik, finomodik a stílusa. Kiderül, hol vásárol kalapot, és kiket bíz meg, hogy beszerezzék a ruhadarabjait. Egy számla még arról is tanúskodik, hogy mire mennyit költ.
Talán még sosem éreztük magunkhoz ennyire közel a költőóriást.
A kötet legnagyobb érdeme, hogy végre nem(csak) Ady zsenijével, a nagybetűs költővel foglalkozik, hanem magával az emberrel is. Megismerjük a szokásait, a mindennapjait, élete utolsó időszakának küzdelmeit, Csinszkához fűződő viszonyát. Világossá válik, hogy mit jelentett számára élete utolsó másfél-két évében a Veres Pálné utcai lakás kényelme. De nemcsak az ő alakja lesz sokkal közelibb e tanulmányoknak köszönhetően, hanem Csinszkát is elkezdjük másféle fényben látni. Míg a középiskolai tankönyvekben gyakran mint negatív alak tűnik fel, aki először elcsábítja a nagy költőt, hogy hírnevet szerezzen, majd az özvegyi fátylat eldobva először Babitsnál próbálkozik, majd végül Márffy oldalán köt ki, ebből a kötetből kiderül, hogy a kép ennél sokkal árnyaltabb.
Először meg kell küzdeniük azért, hogy összeházasodhassanak, mert Ady apósa, Boncza Miklós nem adja áldását a frigyre. (Végül az árvaszék adja meg a szülői belegyezést helyettesítő gyámhatósági jóváhagyást.) A hercehurca majd egy évig tart; félő, hogy Ady közben feladja, vagy Csinszka öngyilkos lesz. Aztán 1915. március 27-én végre házasságot köthetnek, majd Boncza Miklós 1917-es halála után saját otthonhoz jutnak.
Csinszka azonban már nem azt a férfit kapja maga mellé, akit a levelezésük során megismert.
Ady ekkorra már nagyon beteg, sokat iszik, és nyugtatókon él, így Csinszka lényegében betegápolóvá válik mellette. Mégis kitart, halála után pedig ápolja az emlékét. Boncza Berta a Márffyval kötött házasságban is Csinszka marad, és sokat tesz azért, hogy Ady neve és művei minél többekhez eljussanak.
A kötet különlegessége, hogy a két főszereplő mellett olyan mellékalakokat is mélyen megismerünk belőle, akik korábban ugyan nem kerültek ennyire előtérbe, mégis sokban befolyásolták Ady és Csinszka mindennapjait.
Külön fejezet szól Boncza Miklósról, Csinszka apjáról, a Magyar Közigazgatás szaklap alapítójáról. Felesége gyermekágyi lázban halt meg, ő ezért a lányát hibáztatta, és nem volt jelen Csinszka életében. Budapesten élt felhőtlenül és függetlenül; ott élő, házasságon kívüli gyermekével és annak anyjával rendszeresen tartotta a kapcsolatot. Ezért meglepő, hogy halála után a Veres Pálné utcai lakással és a csucsai kastéllyal együtt a teljes vagyona Csinszkára szállt, míg Csinszka féltestvére, Gurgacsinszky Emília viszont kimaradt az örökségből.
Ady és Csinszka életének fontos szereplője volt a cselédlányuk, Vonyica, akit Csinszka hozott magával a házasságba.
Vonyica alakja azért különleges, mert ritka az olyan pozitív cselédsors, mint amilyen az övé volt.
Csinszka családtagként bánt vele, és akkor sem küldte el a háztól, amikor teherbe esett. Kislányát, Bogyót a sajátjaként nevelte, és feljegyzéseket készített róla. Amikor pedig arra volt szükség, megfelelő helyet keresett neki, ahová néhány évre dajkaságba adhatta. Csinszka a Márffy-házasságba is magával vitte Vonyicáékat, saját szobájuk volt náluk a kislánnyal. Vonyica élete végéig tiszteletben tartotta Ady és Csinszka emlékét, nyilatkozataiban szeretettel és tapintattal beszél a házaspárról. Személye azért is fontos, mert a 70-es években emlékeivel segítette a PIM munkáját, amikor a Veres Pálné utcai lakást rekonstruálták és múzeummá alakították.
A Talán semmi, talán minden sorra veszi azokat a személyeket is, akik vendégként megfordultak a Veres Pálné utcai lakásban. Csinszka óriási szalonéletet képzelt el a lakásba, és a középső helyiséget színpadként rendezte be, hogy legyen megfelelő hely, ahol Ady legújabb költeményeit elszavalhatja a művészbarátoknak. Ám azok valójában már csak beteglátogatóba érkezhettek. Ady sokszor ki sem tudott kelni az ágyból, máskor pedig köpenyben fogadta az érkezőket.
A könyvből részletesen megismerjük azt a környezetet, amit Csinszka alakított ki a költő és maga számára. Az egyik tanulmány végigveszi, hogy milyen képek függtek a falon, hogy Ady mely művészektől vásárolt vagy kapott festményeket, rajzokat. Egy másik pedig arról szól, hogy Csinszka hogyan rendezte be a lakást, miből inspirálódott.
Fehérre festette a falakat, ami meglehetősen forradalminak számított abban az időben, amikor a virágmintás tapéták divatja hódított.
Leszedette az ajtókat, és a helyükre függönyöket tett, és filcet húzatott a padlóra, hogy a költőt semmi se zavarja az alkotásban. Két külön szobát rendezett be Ady és a maga számára. Sőt neki is volt saját íróasztala, ami abban a korban még egészen kivételesnek számított.
A kötetben természetesen szó esik Ady költészetéről is. A Veres Pálné utcai lakásban rendezte kötetté 1914 után született verseit, és ebben az időben születettek a halálhoz közelítő és az istenes költeményei.
A szövegeket olvasva plasztikusan elénk tárulnak utolsó hetei,
valamint a halála, a temetés, és az utána következő időszak, amikor megkezdődik Csinszka és az Ady család közötti pereskedés. Külön tanulmányt szenteltek az Ady család tárgyi hagyatékának, amelyből kiderül, hogy Ady tárgyai milyen különös utakon jutottak el a különböző intézményekbe.
Csinszkának anyagi nehézségei miatt el kellett adnia a Veres Pálné utcai lakást. Több tulajdonosváltást követően a hetvenes években került vissza az államhoz, és 1977-ben nyílt meg benne az emlékmúzeum. A rekonstrukciókról, a megnyitás körülményeiről, az akkori kiállításról és a múzeum tárgyanyagáról külön fejezet szól.
A Talán semmi, talán minden utolsó fejezete interjú Deák Krisztina rendezővel, aki a Csinszka című tévéfilmet készítette. Az alkotás különlegessége, hogy addig kevéssé ismert forrásokat is felhasznált a rendező, és ezáltal nagy mértékben árnyalta a Csinszka-képet. A film bizonyos részeit a lakásban forgatták, amiről a fejezet werkfotói is tanúskodnak.
Nagyon tartalmas tehát a kötet, de muszáj beszélnünk arról is, milyen gyönyörű. A borítóra választott kép bevonzza a tekintetet; szinte zavarba jövünk attól, ahogy Ady és Csinszka ránk néz. A füleken szereplő fotók izgalmas ellenpontot képeznek. Míg Csinszka fehér alakja elöl kulcsolja össze a kezét, addig Ady fekete figurája hátul fonja össze a karjait. A belső borítón Csinszka egyik levelének részletét olvashatjuk, amelyben barátnőjének mesél a lakásról. A szövegeket illusztráló csodaszép fotókon szinte élnek az alakok, és számos olyat találunk köztük, amelyeket korábban még sehol sem publikáltak. Gál Csaba friss fotói a házról szépen keretbe foglalják a törzsszöveget. Ez a könyv tehát egyszerre kor- és társadalomrajz, de legalább ugyanennyire album is, amely két ember legszemélyesebb mindennapjaiba enged betekintést.
A könyv megvásárolható a PIM boltjában, az Ady Endre Emlékmúzeumban, az Írók boltjában és a Líránál.
Fotó: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert
