A rendszerváltás környékén két kamasz kidobott fotográfiákat gyűjtött össze a budapesti lomtalanításokon. Tamási Miklós és Szepessy Ákos több ezer fotót mentett így meg a pusztulástól – idegenek családi képeit, utazások emlékeit, portrékat, utcai életképeket olyan időkből, amelyekre jó volt rácsodálkozni. Azóta nekünk is megmutatták, mennyire érdekes tud lenni, ha a múlt század évtizedeiben bóklászunk a fotók segítségével, ugyanis ezeket a felvételeket digitalizálták és 2010-ben ötezer képpel elindították a Fortepan online archívumot. Tamási Miklóssal, az archívum egyik alapítójával beszélgettünk.

Tamási Miklós, a Fortepan egyik alapítója – Fotó: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád
Tamási Miklós, a Fortepan egyik alapítója – Fotó: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

A Fortepan név az egykori váci Forte fotócikkgyárra utal, a gyűjtemény pedig ma már több mint száznyolcvanezer darab, főként 1900 és 1990 között készült fényképet tartalmaz, amelyek letölthetők és a forrás megjelölésével szabadon felhasználhatók. Minden múlt a múltam címmel 2019-ben a Magyar Nemzeti Galériában nyílt kiállítás az archívum legizgalmasabb fotóiból, Fortepan Masters – Kollektív fotográfia a 20. századból címmel pedig 2021-ben egy impozáns album jelent meg Barakonyi Szabolcs válogatásában, ez 333 fotót mutat meg a Fortepan kincseiből. A beszélgetésből kiderül, miért nem jó hír, hogy létrejöhetett egy ilyen szabadon használható gyűjtemény, milyen képek nem lesznek soha a Fortepanon, és az alapító milyen fotókat hiányol a legjobban innen.

A Fortepan története – úgy tűnik – az önzetlenségről is szól: közösség épül köré, önkéntesek segítik az archívum gyarapodását, adományokból áll a törzsanyag, és nemcsak amatőrök, hanem ismert fotósok is közkinccsé teszik itt az életművük egy részét.

Az önkéntesség, a tenni akarás és a közösség minden pozitív ereje igaz, de mégis muszáj árnyalni ezt egy picit, mert az olvasó azt gondolhatja, mekkora dicsőség, hogy létezik egy ilyen archívum. Több mint száznyolcvanezer fotó van a Fortepanon, ami nem sok, viszonyításképpen: az MTI gyűjteményében 13 millió kép van. De ezek csak számok. Kicsit olyan ez, mintha egy író életművét a leírt oldalak alapján ítélnénk meg. Az, hogy a Fortepanon az amatőr fotók mellett szerzői életművek is vannak, annak is köszönhető, hogy Magyarországon a fotósoknak nincs érdemi bevételük a képeik után, és amikor lemondanak egy hagyatékról vagy életműről, akkor csak azt kell mérlegelniük, hogy esetleg évente lesz pár tízezer forint bevételük, vagy inkább a Fortepant választják, ahol legalább látják és használják az emberek ezeket a képeket. Nem azt kell megfontolniuk, hogy lemondanak-e egy több millió forintos bevételről, ha itt közzétesszük ingyenesen a fotóikat. Magyarországon a forgalmazott archív képek jó része az MTI-től kerül ki, ahol egyébként a szerző egy fillért sem kap ezért. Tehát a fotósnak nem okoz igazi dilemmát és anyagi áldozatot az, hogy hozzáférhetővé teszi a képeit. Az, hogy nincs Nyugat-Európában a Fortepanhoz hasonló kezdeményezés, részben ezért van, mert egy stabilabb polgári környezetben egy fotográfus életműve pénzre váltható, nálunk viszont ez nem jellemző. Egy jól működő polgári társadalomban múzeumok, levéltárak, könyvtárak és más gyűjtőhelyek vannak, amelyek pénzt tudnak adni a hagyatékokért, és múzeumi feltételeket tudnak teremteni nekik. Tehát ebben az értelemben az, ami a Fortepanon látható, nem jó hír. Sőt, az egy rossz hír. Annak a híre, hogy Magyarországon a fotográfia alulértékelt és az intézményrendszer nincs igazán felkészülve arra, hogy szépen bánjon a hagyatékokkal.

Kecskemét, 1900 – Forrás: Fortepan/Vargha Zsuzsa
Kecskemét, 1900 – Forrás: Fortepan/Vargha Zsuzsa

Ennek fényében még jelentősebb a Fortepan szerepe. Ráadásul egy ekkora archívumban talán tetten érhető, hogy a múlt században a fényképező ember figyelmét mi ragadta meg. Változtak a népszerű témák?

A fotográfia első harminc éve műtermekben zajlott, mert az eszközök és a nyersanyagok nem tették lehetővé, hogy az ember kint fotózzon. De amikor az 1890-es években ez lehetővé vált, elkezdtek az utcán is fényképezni, és ezzel a fotográfiának egy teljesen új korszaka nyílt, hiszen minden, ami előtte volt, az nagyon statikus és jórészt emberábrázolás, amely a festészethez, portréfestészethez közelebb állt, mint a mai fotográfiához. De képzeljük el az embert, amikor egy fényképezőgéppel kilép az utcára, és elkezd gondolkodni azon, hogy mi az, ami ebből érdekes. És ne feledjük, a fotográfia a kezdetekben üzleti vállalkozás volt, tehát a szerző azon is töprengett, hogy mi az, ami eladható? Például a képeslap – lefotózza a siófoki víztornyot és el tudja adni. Ez tehát egy üzlet által motivált érdeklődés. Ami viszont a kérdésedre talán egy érdekesebb válasz lehet, az az amatőr fotósok élete és világképe. Ez már a századforduló, amikor először vásárolnak amatőrök kamerát, és ők jellemzően műszaki beállítottságú férfiak, mérnökök vagy patikusok, tanítók, papok, ugyanis ekkor a fényképezésnek a vegyi és műszaki része nem elhanyagolható, a sikerélményhez elég komplex technikai tudás is kellett. De már ekkor is nagyon sokféle ember fényképezett. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a fotográfia kiváltságos dolog volt, és kevesen engedhették meg maguknak. Nyilván egy kistelepülés esetében így is volt, a tanyavilágban meg pláne, de azért gondolj csak arra, hogy a történelmi Magyarországon volt harmincezer fotóműterem, tehát létezett harmincezer olyan ember, aki hivatásszerűen fényképezett. Az amatőr szerzők száma pedig megbecsülhetetlenül sok már a háború előtt is. A fényképezőgép a harmincas évekre egy robbanásszerűen elterjedt, népszerű eszköz lett. Mindenki mást tartott érdekesnek, és ez látszik a fotókon is. De ha valami mégis egységesen kijelenthető, az pont az, hogy mindig volt valamilyen érdeklődés a világ dolgai iránt. A fotográfia nagyon erősen kötődik az utazáshoz is, rácsodálkozás a világ sokféleségére, a fantasztikus természetre vagy épített környezetre. Az idő megállítása biztosan motiválta ezeket a szerzőket. A család otthon almát szed vagy ebédel, feltűnik a cseléd vagy épp leül melléjük a kutya – ez mind megjelenik a megörökített pillanatok között. A fotós pedig látta maga előtt azt az albumot, amelybe majd ezt a képet el tudja helyezni, és alá tudja írni, hogy 1902, Érsekújvár. Bizonyára volt egy ilyen korai dokumentarista vágy is a szerzőkben, és rácsodálkozás a világ szépségeire, beleértve a saját családot is, amely a fotográfián mindig harmonikus, kiművelt, nem kócos, rendezett – szép. A fotográfia korai korszakaiból nagyon nehéz olyan szerzőket mutatni, akik szociofotókat készítettek volna vagy a nehézségeket akarták volna megörökíteni. Aztán idővel egyre több ember engedhette meg magának, hogy fényképezőgépet vegyen, de ez a fajta kötődés az utazáshoz és a világ szépségeihez a mai napig megvan a fotókon. A közösségi médiában ma is jellemzően ezeket a klassz képeket láttatják az emberek – mindenki szép, vidám és rendezett, fantasztikus helyeken jár.

Régebb talán nehéz is lett volna rögzíteni a hétköznapok valóságát – nem a szociofotókra vagy a mélyszegénység ábrázolására gondolok, hanem arra, hogy például falun, még az én gyerekkoromban is, ha előkerült egy fényképezőgép, a nénik, bácsik gyorsan elszaladtak ünneplőbe öltözni. Nem lehetett őket csak úgy – készületlenül – megörökíteni.

Az igény, hogy az ember rendbe szedje magát, szerintem nem rossz dolog. Az 1960-as évek után látom a 20. század rendezetlenségét, és ez párhuzamosan együtt jár a szétesettséggel. Annak nem tudok örülni, ha káoszban látok családokat. Amit tényleg nagyon nehéz megörökíteni, az a meghitt pillanat. Azt, hogy a fényképész és a szereplő olyan érzelmi kapcsolatban legyen, ami lehetővé teszi, hogy úgy készüljön a kép, hogy ne egy színjátékot lássunk, ne egy megrendezett jelenetet, hanem egy elkapott pillanatot. Az, hogy a Fortepan népszerű, valószínűleg épp ezeknek a képeknek köszönhető. A fotóknak alig pár százaléka ilyen, de ezek a nagyon jó képek azok, amelyekről utólag azt gondoljuk, hogy íme, így éltünk mi. Amikor ránézel egy hétköznapi képre egy családról vagy egy házról, és ráismersz egy tárgyra, egy bútorra, hogy ilyen nekünk is volt, mi is így éltünk – ez az élmény válik közössé. Általában nagyon sok megrendezettség, tudatosság, bizonyos értelemben hazugság van a fotográfiában, de arra törekszem, hogy a Fortepanban a lehető legkevesebb hazugságot mutassuk. Miközben maga a hazugság is érdekes, hiszen egy korszakot jól reprezentál az is, hogyan gyárt hamis képeket, hogyan próbál többnek tűnni vagy jelentőségteljesebbnek.

Ezek az amatőr fotók azért is érdekesek, mert a történelemkönyvek jellemzően átsiklanak a hétköznapok fölött, a fényképek esetében pedig hangsúlyossá válik az egyszeri fotós adott nézőpontja. Furcsa, ahogy a képek által működésbe lép egyfajta nosztalgia is egy olyan időszak iránt, amit az életkorunkból adódóan nem is ismerünk, illetve a történelemleckékből tudjuk, hogy valójában mennyire gyötrelmes évek voltak.

A 20. század itt, a Kárpát-medencében évtizedenként valamilyen traumát hozó, sebeket okozó, családokat megnyomorító évszázad volt, visszanézve mégis néha azt gondoljuk, hogy ez az időszak milyen klassz lehetett. Mert valami hiányzik ebből a lassúságból nekünk, ebből az álmos időtlenségből, ami a saját gyerekkorunkat vagy a nagyszüleink életét visszanézve jellemezte. Az ember általában nem a kínjairól mesél, a fotográfia pedig még kevésbé, tehát van egy torzítás abban, hogy például a kitelepítettek és a deportáltak világát nem látjuk fotográfián, a családtörténetekből is sokszor kimaradtak, ezek a nagyon sötét idők nem jelennek meg, és ezért hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az egy klassz világ volt, holott nem volt egyforma, hanem településről településre, utcáról utcára különböző. Egészen más volt Kőszegen megélni a 20. századot vagy Marosvásárhelyen. Amivel mi foglalkozunk – a 20. századi fotográfia Magyarországon –, azért fantasztikus, mert sosem tudod, hogy az asszony, aki behoz ide valamit, valójában mit fog mutatni. Kiszámíthatatlan, mit rejt egy negatív film. Mert aki fotózta, járhatott a Don-kanyarban, a Bükkben vagy épp egy vízparton nyaralni – egészen végletes életeket láthatsz. Ezért nincs egységes megfejtése ennek, hogy milyen volt a mi életünk.

Egy másik szempont ehhez: van egy nagyon kedves társaság, akik Iowában, az Egyesült Államokban építgetnek egy hasonló fotóarchívumot, mint a Fortepan – egy egyetemi tanszék indította ezt a projektet, és az volt az elképzelés, hogy maguk a diákok hoznak otthonról fényképeket, együtt beszkennelik, leírják, címkézik, adatbázisba rendezik. Nagyon lassan nő ez a gyűjtemény, és pár hónappal ezelőtt, amikor az ottani szerkesztőhölggyel beszélgettem, megjegyezte, hogy mi itt Magyarországon nagyon szerencsések vagyunk, mert nagyon sok dolog történt velünk, míg Iowában nem történt semmi. A 20. század végig békében, munkával zajlott egy nagy kukoricaföld közepén, és a fotókon iszonyú sok az ismétlődő dolog, például barbecue-partiból több ezer van, de nincsenek mélységek, drámák, szétesések, újraépülések, mint nálunk. Furcsa belegondolni abba, hogy valahol létezik az, amire mi nagyon vágyunk generációk óta, hogy legyen béke, hogy a család hadd lakjon ugyanabban a házban száz évig, aztán jön valaki, és azt mondja, milyen jó nektek, hogy ennyi minden történt veletek. Érezhetjük úgy, hogy most mennyi minden van a Fortepanon, milyen sokféle árnyalat, mennyi szín jelenik meg rajta, aztán évtizedek múlva kiderülhet, hogy nem tudnak vele mit kezdeni az emberek. Harminc év múlva egyáltalán érdekes lesz-e ez még? Vagy addig tart, amíg a családi emlékezetünk elér? Mert az általában csak két-három generációt bír ki. Vajon ötven év múlva, amikor már hetven év kívül esik a mi gyűjtőkörünkön, akkor erre az egészre hogy tekintenek majd? Lehet majd látni a különbségeket vagy összefolyó masszának tűnnek majd ezek az évtizedek?

Ami hosszú távon is érdekessé teheti, az, hogy ez a gyűjtemény direkt kapcsolatban van a történelmünkkel. Például a Kelet–Nyugat lapszámunkban Csoóri Sándornak a Don-kanyar túlélőiről összegyűjtött történeteivel is foglalkoztunk, és az egyik túlélő felidézett egy egészen szürreális képet arról, hogy tíznapos bolyongás után egyszer csak azt látták, egy teve jön szembe a roncsok között, katonák kapaszkodnak belé, és úgy vonszolja át őket a hómezőn. Amikor a Fortepan keresőjébe beírtam, hogy teve és keleti front, nem számítottam találatra, de mégis ott volt a kép. Hihetetlen. Mennyi véletlen kell ehhez: valaki visszatér onnan, elmeséli Csoóri Sándornak, hogy látott egy tevét a hómezőn, mi Csoóri halálának évfordulóján kiválasztjuk ezt a történetet, és kiderül, hogy amikor egy teve felbukkant ugyanígy a hóban bukdácsoló katonákkal, valakinél épp volt egy fényképezőgép, lefotózta, ez a kép hazajut, és utána bekerül a Fortepan archívumába, ahol egy szerkesztő rátalálhat… Egész borzongató belegondolni ebbe.

Az olasz csapatok hoztak néhány tevét, akikkel azelőtt Észak-Afrikában vettek részt ütközetekben. Furcsa módon ezek az állatok a mínusz 15-20 fokot is kibírták. Emlékszem, amikor először láttam ilyet, én is ugyanígy meglepődtem: hogy került teve az ukrán hómezőre? Nagyon különös érdekessége ez a képeknek, hogy olykor épp bizonyítékként szolgálnak a legszürreálisabb emlékeink valódiságára, máskor meg azt igazolják, hogy bizony nem jól emlékszünk, és kénytelenek vagyunk egy-egy emléket korrigálni. Ugyanilyen döbbenetes tud lenni az a felismerés is, hogy egy helyszín vagy ember valójában milyen volt, miközben az emlékeinkben valami igazán csodálatos kép él róla.

Keleti front, 1943 – Fortepan / Marics Zoltán
Keleti front, 1943 – Fortepan / Marics Zoltán

Amúgy a fegyveres konfliktusok és a fényképezőgép kapcsolata a mai napig külön mikrovilág. Miért van az, hogy ezeket az egészen kiélezett élet-halál kérdéseket bizonyos emberek szeretnék dokumentálni, mások meg inkább elfelejteni? Megfejthetetlen. Miért van az, hogy vannak riporterek, akik dokumentálják, majd mégis elfelejtik? Hogyan működik az emlékezetünk? Mit akarunk hazahozni és elmesélni? Ebben mi, magyarok nagyon rosszul teljesítettünk, hiszen a traumáink jellemzően elmesélhetetlenek voltak, jórészt politikai okokból. Nem utólag lett elmesélhetetlen, hanem közben sem lehetett beszélni erről. Például ha a 2. hadseregre gondolunk, a saját idejében nem tudta elmesélni az a szerencsétlen baka, hogy mi történt vele, mert amikor hazaérkezett, közölték vele, hogy amit láttál, felejtsd el. A mi 20. századunk egy hatalmas felejtés. Mindig voltak, akiknek felejteni kellett, és mindig voltak, akiknek jobb volt nem látni. Ezért csodálatos az, hogy néha mégis olyan fényképek jönnek szembe, amikről azt gondoljuk, hogy a valóságról mesél. De gondolj arra is, hogy sosem tudjuk meg, melyek azok a fényképek, amiket nem ismerünk. Számtalan dologról még nem láttunk képet, mégsem motoszkál a fejünkben, hogy miért nem látunk.

Van olyan téma, ami nem jelenhet meg a Fortepanon?

Igen. Például a családon belüli erőszak.

Van, aki ezt lefotózza?

Igen – ez egy létező dolog. De én nem szeretném, hogy ez túléljen minket. Van olyan kép, amelyen egy férfi ver egy nőt. És van az a típusú erőszak is, amikor a fényképező ember nincs is tisztában azzal, hogy amit lefotózott, az valójában egy nagyon súlyos bántalmazói helyzet. Ezek nyilván a végletek, de mondok egy sokkal triviálisabb dolgot: a 20. századot végigkísérte Magyarországon az öngyilkosság, a Fortepanon mégis alig láthatsz ilyen képet – ilyen értelemben ez az arány nem tükrözi a valóságot. A másik ilyen probléma az alkoholizmus, az, hogy ez mennyire gyakori és súlyos probléma, szintén nem tükröződik ilyen mértékben a fotóarchívumban. Ez az én vállalt, tudatos torzításom, mert úgy érzem, annyira nyomorult maga az ember, hogy nem vágyom arra, hogy ezt viszontlássam. Ha valamit felejtésre ítélhetek, akkor ezt így megteszem. De fontosnak gondolom, hogy azok a kiszolgáltatott élethelyzetek, amelyek a politikának és a közéletnek a következményei, azok jelenjenek meg. Azt igenis be kell tudnunk mutatni, hogy a 20. században a Kárpát-medencei ember hogyan sérült a különböző politikai korszakok által. Forradalom, háború, kitelepítés, deportálás – ezeknek ott kell lenniük a Fortepanon, mert ezek nélkül felemás képe lenne a magyar társadalomnak önmagáról. De a családon belüli nyomor kapcsán úgy érzem, az egy privát nyomor, és ha megtehetem, akkor inkább kikerülöm a bemutatását.

Fotó: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád
Fotó: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

Ha megnevezhetnél három témát, hogy jövő héten jöjjenek be azok a képek, mert fontos volna, hogy az is fent legyen a Fortepanon, melyek volnának azok? Ha a jó tündér segíthetne, mit segítsen?

A történelmi fekete foltokat nagyon szeretném megmutatni. Ami hiányzik: az állambiztonság működése, az internálótáborok, beleértve Recsket, és a holokauszt. Mind a három óriási nagy téma, valahogy el kellene jutnunk odáig, hogy ezt képben meg tudjuk mutatni.

A holokauszt borzalmairól jönnek szembe képek az emberrel.

Igen, de azok jellemzően a haláltáborokban készült fotók. Viszont a magyarországi holokauszt meglátásához az kéne, hogy például Hajdúböszörményből meg Szombathelyről legyenek képeink. Gettó, deportálás, sárga csillagos emberek az utcán – akármi, ami utal arra, mi történik éppen. Ha van olyan közösségi trauma, ami jellegzetesen látható volt az utcán, az épp a holokauszt, mert sem Recsk, sem az Andrássy út 60. nem volt fotózható a járókelők számára. A holokauszt viszont látható dolog volt, de mintha nem láttuk volna. Hogy lehet az, hogy ilyen kevés magyarországi fotó van 1944-ből, miközben minden hónapban kerül ide olyan anyag, ami ’44 nyarán is készült? Nyaraló családokat látunk a fotókon, miközben ugyanazon a nyáron elvesztettünk több mint félmillió embert. A szemünk láttára történt, még sincs rajta a képeken szinte semmi ebből. Ugyanígy nagyon fontos lenne megmutatni az állambiztonság működését is, mert ez volt a leghosszabb ideig működtetett erőszakszervezet, ami alattomos és láthatatlan módon határozta meg az 1945 utáni életünket, és hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nem is volt. Mert a fotográfiának mindig van egy másik szerepe is: bizonyíték. Egy fénykép mindig több, mint egy mondat, egy Faludy-vers vagy bármilyen szöveg, és joggal merül föl, hogy hol vannak ezek a fotók? A Fortepanon a Belügyminisztérium Filmstúdiójának oktatófilmjeiből van néhány kocka, amit pont azért raktam föl, mert szerettem volna, hogy legyen valami erről, ha egy szakdolgozó vagy újságíró meg szeretné mutatni ezt, de a dolog nagyságrendjét és kiterjedtségét ez egyáltalán nem érzékelteti. Ezek máig történelmi sötétfoltok.


A beszélgetés teljes változata a Magyar Kultúra magazin fénykép témájú lapszámában olvasható (2023/4).