Az évad első "mesterembere", Nigel Charnock szinte a kurzus első pillanataiban eloszlatja a kezdeti feszültséget, művészi tekintélye és világhíre ellenére cseppet sem érzékelhető rajta semmiféle felsőbbrendűségi érzés. Elvárásait - azt a keveset - azért ellentmondást nem tűrően közli, nevezetesen, hogy ha bárkinek bármilyen kérdése, problémája merül fel a workshop közben, "tartsa meg magának" a végéig. Egyébként az a szabály, hogy nincs szabály, és e tény felismerése fokozatosan fel is szabadítja az egész csapatot jótékonyan.
A résztvevők soraiban olyan neves táncosokra bukkanhatunk, mint például Grecsó Zoltán, Réti Anna vagy Góbi Rita, aki bevallása szerint korábban nem ismerte Charnock munkáit, de úgy gondolja, hogy minden egyes ilyen alkalom lehetőség a tanulásra, annak megerősítésére, hogy más is hasonlóan gondolkodik. A játékos, kacagtató gyakorlatsorozat hangképzéssel zárul, a résztvevők házi feladatot is kapnak. A kurzus első napjának végén Nigel Charnock elárulja: bár már évek óta tanít, még most is minden egyes kurzus elején ideges, hogy vajon mit fognak róla gondolni. Munkája során rengeteg európai országban megfordult, ez alapján úgy látja, hogy míg a spanyol előadók például olyannyira tüzesek, szenvedélyesek, hogy ez olykor már számára is soknak bizonyul - holott ő sem éppen a szolidságáról ismerszik meg -, addig a szlovének, szerbek, horvátok kissé szomorkásak, akárcsak a magyarok.
Szerinte az is árulkodó lehet, hogy a nemzetközi öngyilkossági statisztikák alapján hol áll egy ország (Magyarország ebből a szempontból sajnos túl előkelő helyen szerepel). Lengyelországban szintén ennek az általa érzékelt kollektív rosszkedvnek az elhessegetésére adta az ott koreografált darabjának a Happy címet. "Talán viccesen hangzik, de szerettem volna ezzel egy kicsit felvidítani a lengyel embereket. Bár még csak egy napja vagyok itt, de valahogy ezt érzem Magyarországon is" - mondja. A koreográfus bevallása szerint azt, hogy mi fog történni egy-egy kurzuson, nagyban befolyásolja az atmoszféra: mindig megpróbálja felmérni, hogy a részvevőknek mire van szükségük. "Sokkal jobban szeretem ebben a workshop-atmoszférában nézni a mozgó testeket, mint a színpadon. Itt sokkal felszabadultabbak az emberek, sokkal természetesebb a közeg" - teszi hozzá.
Az anno általa is alapított DV8 társulat kapcsán rámutat: ma a legtöbb színházi alkotás - köztük a DV8 darabjai (ahonnan 1995-ben lépett ki) - általában egy adott kérdésről szólnak: rasszizmus, politika, rák, globális felmelegedés, harc valamiért, vagy valami ellen. Ami teljesen rendben van, de őt ez különösebben nem érdekli. Ahogy ő fogalmaz, az ő munkája sokkal inkább arról szól, hogy milyen az: embernek lenni, egymáshoz viszonyulni. "Az én munkámban nincs semmiféle üzenet, nem próbálok meg prédikálni". Szerinte a mindennapok, a valós világ jelentik a legcsodálatosabb forrást, az igazi művészetet: "Fantasztikus, amit nap mint nap bárhol az utcán látsz. Néha eszembe jut, hogy ha ezt színpadra állítanánk, az emberek nem hinnék el, azt mondanák, hogy csak kitaláltam. A való élet olyan, hogy ehhez hasonlót nem tudsz kitalálni: sokkal több, sokkal sokkolóbb, gyönyörűbb és mocskosabb, mint amit bármilyen más úton valaha is létre tudnál hozni".
