Többször is belekezdtem már. Ha leírok valamit Rólad, mindjárt előbukkan egy másik emlék, s hirtelen élénkebb színeket mutat. Látlak táncos alakodban, amint a Duna Művészegyüttesben megjelentél, látlak a próbateremben immár tánckarvezetőként s a londoni turnén, amely e minőségedben neked első, nekem társulati tagként utolsó utam volt. Látom, lobogó göndör hajad, ahogy mozdulsz hirtelen és mégis álmatag, ahogy beszélsz és nevetsz. Mégsem e képekben élsz igazán, hanem közöttük, felettük, kívül mindenen. Megfoghatatlan lebegésben, az éberlét és álom határain. Mindig is titok volt, hogy mi történik benn, Benned, mennyire vagy jelen, és hol vagy egyáltalán, hiszen mintha földi gyökereid kitépődtek volna, egy másik világban bolyongtál. Szertelenül is szelíden, réveteg szemekkel. Ebből a másoknak elérhetetlen tartományból mutattad föl kincseidet, az Amerikás dal balladisztikus alakjait, a Szerelem figuráinak percekbe sűrített életdrámáját. Valójában táncköltő voltál; leheletkönnyű kézzel alakítgattad, variáltad a matériát, aztán hirtelen valami mélység támadt e könnyedségben. Sokan szerették benned a titkodat, ha nem is nevezhették meg. Azt hiszem, szerették Kaposváron, Szentendrén, Gödöllőn is. Munkádat idővel Harangozó-díjjal honorálták, s közeledve a mához Életműdíjat is átvehettél. Pedig akkor már a halálművedet alkottad. Vagy mindig is abban bolyongtál? A halálban és ellenében? Egyik koreográfiádban azt kellett üvöltenünk, hogy "Élünk! Élünk! Élünk!....." És Te?
