Csacska zsákbamacskák

Ajaj. A Temps d'Images munkabemutatói kicsit zavarba ejtően kezdődnek, Kollár-Klemencz László Egyszer mindenki hazamegy című blöfföcskéjével nem könnyű mit kezdeni. A Flórián Műhelyben szinte nem is látni civileket, a szakmai közönség viszont igen szép számban kivonult. Annak ellenére, hogy Cica és úr- (Igor Lazin képregénye a Mancsban), plusz Elek Feri-rajongó vagyok - és nagyon reméltem, e két szál összeér az estén -, többet bosszankodom a félórás előadásrészlet alatt, mint amennyit szórakozom. Nevetni azért néha lehet, vannak nagyon groteszk helyzetek, a figurákra is rá lehet ismerni, csak egy idő után megunom a defektes szereplők nyűglődését. És zavar, hogy Elek Ferencet, aki nemzedékének az egyik legjobb színésze, már megint egy totálisan debil szerepkör találta meg (konkrétan kék szőrős fülvédőben, fürdőköpenyben, szájba vett kézzel kell nyögnie jámborul), már Bozsik Yvette Playgroundjánál is kicsit furán éreztem magam ettől, és nagyon nem örülnék, ha beleragadna ebbe a skatulyába.

 

Összességében sajnos hiába aranyos Igor Lazin rajzfilmes háttere és díszlete, és szórakoztatók az együgyű dalocskák, kicsit mégis becsapva érzem magam. Pedig akár össze is jöhetett volna; nem érdektelen a mindennapi kis defektusainkkal szembenézni.

 

Másnap a krakkói Austeria Kiadó budapesti könyvesboltjának megnyitójáról esem be a MU-ba, némiképp módosult tudatállapotban (Nagydiófa utca 30-32. tessék menni, van minden, mi szem-szájnak ingere), zsebemben tejkaramella-papír, táskámban vadászzsákmány, agyamban lila köd, és a lista, hogy milyen könyvekért kéne még visszamennem. Elvileg tökéletesen nyitott vagyok az új élményre. Ernst Süss Viszonyok című előadásán a technikáé a főszerep, egy körben forgó vetítővásznon videó fut, melyen különböző korok szépségideáljaitól kezdve reklámszlogeneken át a város látképéig számos témakör felbukkan termékeny összevisszaságban. A probléma viszont az, hogy nagyon széttartó az egész: nyilván lehet különféle asszociációs útvonalakat találni, de ennyiféle dolgot mégis kár volt belesűríteni egy anyagba, nem gazdagabb lett ettől, hanem zsúfoltabb. Közben Méhes Csaba fémvödrökkel zsonglőrködik, egyet a fejére is húz, őszintén szólva nem tudom követni, mi végre mindez. Viszont egy kép mégis megmarad, amikor a szereplő árnyéka berepül az egyik látkép fölé, ez behozza Wim Wenders Berlin fölött az ég című, kultikus mozijának hangulatát. Némi jóindulattal persze.

 

A harmadik napot kárpótlásnak tekintem, még szociológus barátaim is önként ajánlják fel, hogy elkísérnek a SÍN-be: furcsa módon, bíznak a hely szellemében, itt általában sokkal jobb arányban szokott szerencsénk lenni, mint máshol. Úgy érzem magam, mint egy élő útjelző tábla, mindig van egy társaság, amelyet el kell navigálni, hogy idetaláljon, most éppen egy autóból szólítanak meg minket, hogy jó irányba tartanak-e "valamilyen művház felé". Hát persze, minden út a SÍN-be vezet, (és december 6 és 11. között meg majd méginkább, hiszen jön a II. Gesztus Fesztivál). Magyar Gergő és a Medence Csoport Zevgar című munkája az első igazán profi munka a felhozatalban, exponenciális minőségi ugrás. Nem akarok megbántani senkit az előbbiek közül, de ez van. Az a meglepő, ideális helyzet áll ugyanis elő, hogy ez esetben a koncepció, a rendezés, az alapanyagul használt irodalmi szöveg (Milorad Pavic: A két iraki diák), a virtuális tér (Tasnádi József), a videó (Gross András), a díszlet (Terebessy Tóbiás), a koreográfia (Nagy Zoltán) és az előadás ezernyi más összetevője harmonikus egységbe szövődik össze. Nyilván ez triviális kellene, hogy legyen, de mégis unikum. A látványt a multifunkcionális, variálható díszlet és a dörzsölt, nagystílű virtuális környezet együttesen határozza meg, a vetítővászonként funkcionáló lapok tetszőlegesen szétszerelhetők, a sík felületek térbelivé alakíthatók, játékosan képlékeny teret hozva létre. Nincsenek biztos pontok, csak áttűnések, egymást kergető útvonalak. A két táncosra, Lipka Péterre és Nagy Zoltánra egy beláthatatlan és rafinált virtuális labirintus ereszkedik, mely egyre bonyolultabbá és valószínűtlenebbé válik. Olyan, mint egy gyönyörű, ravasz, digitális kelepce, csak elveszni lehet benne. De ebben érdemes.

 

A negyedik nap ismét a MU-ban talál minket, körben ülünk egy fehér homokdombocska körül, mellettünk egy fából ácsolt állvány, egy félmeztelenül kuporgó lakóval. Julia Orlando Adzuki középső nevének eredetét ma éjjel már nem fogom tudni kinyomozni, mindenesetre valóban úgy néz ki, mintha az Orlando című filmből lépett volna ki androgün, sápadt Tilda Swinton-hasonmásként. Symbiotica című előadása látványos metamorfózis, költői vízió a természetbe való visszatérésről egy furcsa, mutáns lényként, aki átmenetet képez a mitológiai figurák, az állatok és a növények között. Az előadó egy tekergő gerincoszlopra emlékeztető agyagláncot csatol le magáról, és lábnyomokat hagy az érintetlen homokban (ami annyira sima felületű, hogy vetítővászonként is szolgál), majd kiás a kupacból egy vörös agancsot, és felcsatolja a homlokára. Később egy furcsa, gyökereket idéző lábbeli is előkerül, melyet felvéve eltörli és újraírja a nyomokat. Szokatlan testtörténet, hatásos magánmitológia: hetyke pont a sor végén.