A bajadér után ismét kuriózummal rukkol elő a Magyar Nemzeti Balett: a XX. század tánctörténetének egyik legjelentősebb koreográfusa, a grúz származású orosz-amerikai George Balanchine (eredeti nevén Georgij Melitonovics Balancsivadze) három munkáját, a Csajkovszkij zenéjére épülő Szerenádot (1934), a Bachot megidéző Concerto Baroccót (1941) és a Who Cares? című Gershwin-fantáziát (1970) állítja színpadra. A több zenei korszakon átívelő kompozíció - a koreográfia alkotórészeinek több évtizedes múltja ellenére is - elsősorban frissessége, újító szelleme és dinamizmusa okán számíthat elsöprő sikerre. Balanchine leginkább muzikalitásáról, sebességéről és dinamizmusáról ismerszik meg - mondta Patricia Barker amerikai balettmester, aki Judith Fugate-tel közösen tanította be a koreográfiákat az együttesnek. "Balanchine eldobta a jelmezeket és a díszleteket, azt akarta, hogy a tánc legyen a sztárja az előadásoknak" - tette hozzá.
A Balanchine-est című előadásban tehát nem a történetmesélés, sokkal inkább a puszta tánc egyszerűsége, letisztultsága és a zene meghatározó szerepe érhető tetten. A zeneközpontúság nem véletlen a koreográfusnál, hiszen kiválóan zongorázott, komoly zenei felkészültsége pedig arra sarkallta, hogy magát a zenét is a tánc szerves részévé tegye. Az előadás egyik karmestere, Medveczky Ádám úgy fogalmazott: a mozgásról szinte szabályosan le lehet kottázni a zenét. A Concerto Barocco koreográfiájában például az összefonódó hegedűszólamoknak és a kamarazenekar játékának imitálása jelenik meg, a zene valósággal a táncosokban ölt alakot.
