A Nagy és a Jel Színház korábbi, klasszikus, grandiózus előadásaihoz szokott szem az elmúlt években Magyarországra is eljutott Szkipe-féle kamaradarabok (szóló, kettős) nyomán már átállhatott azok intimebb, zártabb hangvételére. Szándékosan nem használtam a "személyesebb" szót, hiszen ez változatlan intenzitással vonatkoztatható valamennyi, mágikus alkotására.
Az Utolsó tájkép sötétségben úszó színpadának jobb felét ferdén döntött reflektorállvány égői világítják meg: az ember ennek formájáról egyszerre asszociál sportstadion, vagy műtő fényforrásaira. Természetesen az utóbbival pontosabb a párhuzam: a precíz, vékony fénynyalábok különös asztalra vetülnek. Deszkával keretezett lapján csillogó acéledénykékből feltett, gondos teríték - e fölé hajolnak, mint elmélyült orvosok az előadók: Nagy és Tarasov. Pingponglabdákat vesznek elő: a hófehér labdacsokat ejtik, lökik, gurítják a fémedények közé, azok öbleibe. Az asztal négy sarkán kicsi mikrofonok ejtik rabul a legfinomabb neszeket is. Révületbe ringatóak ezek a finom pendülések, indonéz gamelán gongjait idéző hangok. Érzékeny kézzel játszik a táncos és a zenész, most egyenrangú, egynemű partnerként a zeneasztalon. Nagy körömnyi cintányérocskát vesz elő, Tarasov egy tekintélyesebbel rukkol elő. A két férfi a hangicsáláshoz orravalókat tesz fel. A zenészé piros gombóc, bohócos. Nagyé is piros, de hegyes - madárcsőr. A miniatűr, cizellált "jam session" végeztével szétrebbennek ők ketten. Tarasov orra egyszerre villogni kezd a sötétben: a háttérben derengő paravánt megkerülve megy végleges helyéhez a zenész, az átellenben felépített, monumentális dobfelszereléshez, míg Nagy a szín közepén foglalja el helyét. A két férfin fehér ing, fekete öltönynadrág - Nagy József később a hozzá való kabátot is felveszi - a színlapon, naná, hogy nincs feltüntetve jelmeztervező: ez a semleges, tágas asszociációs háttérrel rendelkező, hagyományos Nagy-féle viselet állandó és változtathatatlan színpadán.
Tarasov a szűk órás előadás során aztán alig mozdul ki a dobok mögül: körötte valóságos hangszer-arzenál. Köztük egyértelmű darabok és néhány különc tárgy, melyek hangjával egymás után lep meg.
Az Utolsó tájkép színpadot uraló paravánja rafináltan megvilágított, mégis roppant puritán hatású, embernél kicsit magasabb fal. Középső tagján öt ujjal, gyerekmód, jelzésszerűen felfestett tengerfelszín, a szelíd hullámokon kicsi hajó. E kép bal szélén a pauszpapírra fellöttyintett, a földig csorgó, fekete festék. Nagy gyerekkori papírüzlet kincseivel játszik: látunk krétát, festéket, tintát, mindenféle papírosokat. Szólótánca tételeinek többségében arca részben, vagy egészen takart. Alakoskodik, rejtőzik, miközben ellenpontoz: szélestre tárja önnön tudata kapuit. Táncának egyetlen, felesleges pillanata, momentuma nincs. Kicsiségekből, profán apróságokból hoz létre csodát. Gyerekké tesz, és úgy lep meg: kézműves-színházcsinálói hagyományai legjavával ragadtat el újra. Soha meg nem írt mesék töredékeit helyezi egymás mellé. A fekete-fehér játék (melyből csak a bohócorr és a madárcsőr pirosa rikított elő), régi fotók hangulatát idézőn, önmagában is távolít az időben. A gyerekkort, a személyes múltat nem csupán a mesés hajó és a tenger rajza, vagy a farsangi műorrok idézik.
A táncos a kép mögé kerülve tovább dolgozik a rajzon. Aztán festéket löttyint a már ott lévő, pálcikavékony patakokban a padlóig lecsurgott folt mellé. Nem bírok rájönni a trükkre, de a régi és az új paca sziluettje tökéletesen egyezik. Ezektől az apró, ám sokáig élő varázslatoktól lesz annyira jellegzetessé Nagy József valahány alkotása.
A táncos olykor szemkontaktust keres, tekintetével pásztázni látszik a nézőket, máskor elrejti arcát. Egy kép során szűk vonásaira szorosan tapadó zsákocskát húz a fejére. Érdes felületű szoborrá változik az arca. A horgolt anyag az álla alatt kecskeszakáll-szerűen fityeg, vonásait azonban hűséggel követi. Az arc metamorfózisának másik állomása, amint táncos és zenész egyforma maszkot vesz fel. Az álarc gipszfehér, vonásaiban maja indián ábrázolásokat, fekete-afrikai bálványokat idéz. A szabályos, ám elnagyolt, érzelmeket egyáltalán nem mutató álorca éteri nyugalmat áraszt: viselője mozdulatai hozzálassulnak e kisugárzáshoz.
A háttérparaván a képzelet ikonosztáza, a képzelgő elmét rejtő koponya fonákja. Jobb szárnya középütt rögzített forgóajtó, melyen a táncos maga is belép. A becsukódó, a fal síkjába visszaforduló felületre aztán film vetül. Trükkel negatívba fordított mozgókép-kockákon a táncos alakját látjuk, ugyancsak fekete-fehérben, ám most öltönye a fehér és inge a koromfekete. A zárt ajtóra azzal azonos forgóajtó képe vetül. Ezen a vetített bejáraton közlekedik a vetített színi utazó. Fején szögletes, egész arcát eltakaró papírdoboz. A képek metamorfózisa, csalóka, a valóságtól varázsképekkel távolító játéka kezdődik el ismét. Mint bőréből vedlő kígyó, vetül és szakad ki saját formájából a test. Végül gyerekes ember-sziluettet, sziklavéset-démonalakot látunk a filmajtó felületére rajzolva.
Máskor deszkákból ácsolt, négyzetes paravánt tart maga elé Nagy. Csak a falécek olajosra festett felületét látjuk, mely mögül krétaporba hempergetett kötél csapódik a falra. Nem látjuk a korbáccsal sújtó, lendülő kezet, sejtjük csak a fal mögött rejtőző embert. Látjuk viszont a korbács nyomait: a deszkán minden ütés nyomán eggyel több fehér, suhintásnyi vonal. Az élettelenre az élettelennel mért csapás hófehér lenyomata, képe szokatlanul, váratlanul társul a hanghoz. A nyomhagyás, mint a jelenlét bizonyítéka gyakran bukkan fel ebben a légiesen finom, és drámaian súlyos pillanatokban gazdag előadásban. Az iskolai tábla előtt háttal, a nézőnek szemben álló figura kicsavart csuklóval, fürge ujjakkal irkafirkál krétával a zöld felületre. Végül felírja, méteres betűkkel: TÁJKÉP. A krétaszó elé aztán a zenész áll: máskor dobon fickándozó ütő-ecsetjével most a betűket simogatja, maszatolja. Száll a krétapor, halványodik a szöveg.
A hazánk ott van, ahol mi vagyunk, örökre szívünkben hordjuk felnövekedésünk helyszínét. A kerteket, mezőket, fákat, bokrokat, élő, vagy már rég holt hőseinket. Nagy József gyermekkori emlékeiből összeállított mozdulati-zenei kollázsában csak felnőttfejjel megismert - hét éve alkotótársaként számon tartott - művészbarátja volt utastársa, "co-pilotja".
Az Utolsó tájkép nem fabulál és nem érzelmeskedik. Egy, az emberi életkor delelőjére ért férfi tekint vissza benne: múltját árszűri jelenén, vélt jövőjén is. A játék vége felé különös játékszer kerül elő Taraszov tülkökkel, játékdudákkal megrakott asztalkájáról. Bádogból formázott alakok pingpongoznak egy asztal fölött. Apró a játék és mi távol ülünk, de látjuk: az ügyes kis szerkezet figurái tényleg pattogtatnak egymásnak egy kicsi labdát.
Halász Tamás
