Három, tánctörténeti szempontból igen fontos mű látott napvilágot a tánc világnapjának előestéjén a L?Harmattan Kiadó gondozásában. A Tánctörténet-sorozat legújabb darabjai nem kisebb előadóművészek életét és munkásságát helyezik középpontba, mint az orosz Tamara Karszavina és az ír-amerikai Isadora Duncan, akik a XIX-XX. század fordulójának legmeghatározóbb táncművészei közé tartoztak.
Az 1885 és 1978 között élt Tamara Karszavina Színház utca, míg Isadora Duncan (1877-1927) Életem címmel jegyezte le emlékeit, életének fontosabb mozzanatait, e kötetek azonban jóval túlmutatnak a puszta önéletrajzon. A magyar kiadásnak az Uránia mozi kávézójában megrendezett bemutatóján Lakos Anna színháztörténész, dramaturg, fordító is hangsúlyozta, hogy e két könyv nem csak élet- és küzdelemtörténet, de alapműként bővíti színház- és tánctörténeti ismereteinket is. Nem beszélve azokról a kultúrtörténeti vonatkozásokról, amelyek már rég eltűntek a múlt homályában: szerinte nem csak egy korszakot lehet ezáltal rekonstruálni, hanem azt is végigkövethetjük, hogy az újító művészeknek milyen küzdelmes utat kellett bejárniuk.
A Tánctörténet-sorozat szerkesztője, Fuchs Lívia úgy véli, ezek a kötetek újabb lépést jelentenek a magyar tánctörténet-kiadás hatalmas hiányosságainak pótlása felé ? egyúttal fontosnak tartja, hogy ne csak fordítások orvosolják az említett helyzetet. A két életrajzi írás egy klasszikus és egy formabontó tehetség sorsába enged bepillantást, mert bár egy időben éltek, egészen más úton jutottak el a tánctörténet halhatatlanjainak panteonjába. A szerkesztő szerint a két kötetet együtt érdemes olvasni, hiszen egészen meglepő, hogy ugyanarról a korról és a művészetről mennyire másképp tudnak beszélni. A két életrajzban nem csak két életút, hanem a balett és a modern tánc kettőssége is benne rejlik ? vélte.
A Lakos Anna által csak ?szent őrülteknek? nevezett két művész olyan korszakban született, amikor nem csak a táncban, de a művészetben is fordulat következett be: ennek lenyomatait korabeli fotók és illusztrációk egészítik ki. Karszavina önéletrajzi írásának címe az esetleges várakozással ellentétben nem annyira a színházra, hanem a híres szentpétervári utcára, a Tyeatr ulicára utal, ?amelyet ma már Rossi utca néven ismer a balettvilág? ? mutat rá az előszóban Hézső István. ?A művészek garmadáját útjára bocsátó legendás iskoláról Karszavina kortársai közül mások is írtak (?) visszaemlékezést, de ilyen megható szeretettel, éles és egyéni megfigyelésekkel teli, és a maga nemében egyedülálló könyvet egyet sem? ? érzékelteti az írás egyediségét.
Az újonnan megjelent harmadik kötet az Ötven kortárs koreográfus, amely egy tíz évvel ezelőtt napvilágot látott könyv fordítása. A Martha Bremser szerkesztette tanulmánygyűjtemény nemes egyszerűséggel az élő koreográfusokat tartja kortársnak, az eredeti megjelenés óta azonban többen is eltávoztak közülünk. Így például Merce Cunningham vagy Pina Bausch ? persze nem kerültek ki emiatt a válogatásból. Fuchs Lívia szerint a kötetben szereplő művészek olyan ?rebellisek?, akik egy bizonyos tradíción belül maradnak, az összeállításból pedig sajnálatos módon hiányoznak a kelet-európai alkotók. A szerkesztő leszögezte: ezeknek a kiadványoknak feladata, hogy megteremtsék itthon is azt a táncról való beszédmódot, amelynek nálunk nem nagyon van hagyománya.
