Nyolcvanéves születésnapján tanítványai, és tanítványainak tanítványai köszöntötték Jeszenszky Endre táncos, balettmester, jazztánc-tanárt. A két és félórás műsor a mozgásművészet szinte minden ágát felölelte. Miközben ő, a "Mesti" a szónak hagyományos értelmében nem járt balettiskolába és a táncot részben másoktól ellesve, részben kigyakorolva magától fejlesztette, a Jeszenszky-balettnövendékek egyre messzebb vitték mesterük jó hírét.
Feleségével, Déry Gabriella operaénekessel ötvenéves házasok és negyven éve hegyvidéki lakosok. Ahogy ő fogalmaz: akkor még nagy puszta volt itt, de akkora volt a biztonság, hogy kerítés nélkül sem tűnt el az építőanyag az ikerház kertjéből. Ma már nincs így, de azért semmi pénzért sem menne el erről a vidékről. Aktívan tanít, autót is vezet, csak már a téli hólapátolásra "nincs hitelesítve".
Hogy is volt Mesti ezzel a balett-táncos pályakezdéssel?
Úgy, hogy én lényegében húszévesen kezdtem balettozni. A Szegedi Nemzeti Színháznál hirdettek felvételt táncosoknak, jelentkeztem, felvettek, holott lényegében nem sok fogalmam volt az egészről, hacsak annyi nem, hogy három és fél hónapot jártam Brada Rezső Jókai téri magániskolájába. A balett persze már gyermekkoromban elbűvölt, arról álmodoztam, hogy én leszek a Párizsi Operaház balettmestere. Én nem lettem, Róna Viktor igen, aki még annak idején a próbateremben mindig csodált, hogy olyan intenzitással gyakorolok, hogy ő ezt nem tudná megtenni. Szóval otthon is állandóan gyakoroltam. Szüleim aludtak a nagy ágyban, én meg eközben az éjjeliszekrényükbe kapaszkodva és a nagy politúros szekrény ajtajának tükröződésében nézve magamat iskoláztam fáradhatatlanul. Otthon ellenérzéssel fogadták elképzeléseimet, ezért közben jogásznak, illetve Szegeden bölcsésznek tanultam egy darabig, ők legalább is így tudták. Így lettem előbb a Szegedi Nemzeti Színház, majd az Operaház balett-táncosa. Olyan balettmesterek irányítása alatt csiszolódtam, mint Zsedényi Károly, Bartos Irén, Lőrinc György, Harangozó Gyula, Nádassi Ferenc. Partnernőimtől - Lakatos Gabriella, Rimóczy Viola, Fülöp Dóra - , de még kollégáimtól is sokat tanultam. Szerencsés vadorzóként lestem el mindenkitől, amit lehetett.
Aztán figyelme mégis a jazztánc felé fordult. Miért?
A szegedi operatársulatot '49-ben feloszlatták. A Pozsonyi Operaház szóló-táncosi szerződését a politikai helyzet tette lehetetlenné. Vashegyi Ernő a Fővárosi Varieté (volt Royal Orfeum, később Fővárosi Víg Színház) színpadán operaházi szólisták bevonásával színre vitte Gershwin Egy amerikai Párizsban művét, és engem is leszerződtetett Pásztor Verával, Lakatos Gabriellával, Sallai Zoltánnal együtt. Ekkor ragadott meg valami, meg amikor láttam az "Oké Néró" című olasz film "bacchanália" jelenetét, és Maurice Béjart "Férfi egyedül" filmjét. Hát így is lehet?! Ráéreztem, hogy a jazz-balett a levegőben van.
Közben persze táncoltam az Operában, részt vettem Vajnónen feleségének tanfolyamán a Vaganova-balettrendszerről, majd elkezdtem koreografálni. Az akkor alakuló Állami Balettintézetbe is meghívtak, mert kiválasztottak a fiatal táncpedagógus utánpótlásra Quittner Mariannnal, Szántó Bálinttal és Eck Imrével együtt. Mesterek mellett hospitáltunk, majd vizsgáztunk a balett-oktatói oklevélért. Aztán a Fővárosi Víg Színház feloszlatása megint újrakezdést kívánt. Sokan maradtak akkor állás nélkül. Harmincéves koromban hagytam ott a színpadot és nyitottam meg a munkaközösségi iskolámat.
A két nagy színpadi irányzat: a balett és a néptánc között volt egy hiátus, a jazztánc és minden, ami ebbe belefér. Voltak kollégák, tanítványok, akik pl. a kelet-berlini Friedrichstadt Palast vendégszólistáitól látták a nyugati revütánc elemeit, és itthon megmutatták. Máskor skiccelt vázlatok alapján kombináltam ki a lépéseket, mozgásokat, vegyítve a klasszikus balett-elemekkel. A sztepptáncosok Feleki Kamilltól és Nemes Györgytől tanultak, aki bár csak 8 lépést ismert, ezekből nagyszerű kombinációkat koreografált a Moulin Rouge-ban. A fiatalokat meg érdekelte, ösztönözte ez a mozgásvilág; létrejött a Tavasz balett-együttes. Csak akkor lepődtem meg, mikor kiderült, hogy a nyugatiak is jól fogadják azt a mozgást, amit én kreáltam, de örültem neki.
Önre jellemző, hogy tanítványai a táncfajták teljes palettáját felvonultatják, nincs egyfajta Jeszenszky-stílus.
Egy-egy világhírű, nagy mester stílusát óhatatlanul rajta hagyja a tanítványokon, akik aztán félnek az epigonizmustól, mert nehéz átformálni magát az embernek. Én nem vagyok zseniális, mint pl. Béjart, hogy "rájuk üljek", ezért hagyok mindenkit úgy, abban a mozgásformában érvényesülni, amelyikben a legjobbnak bizonyul. Tanítványaim, 7-800 ember, már mindenhová eljutottak, nyertek díjakat, alapítottak iskolákat. Tőlem az alapokat kapták meg a szigorú fegyelmet. A professzionális dzsessz-balett nem képzelhető el a színvonalas klasszikus balett alap nélkül, és az sem baj, ha egy baletten felnőtt táncosnak nem idegen ez a közeg. Közben kaput nyitok a modern műfajoknak is. Tudja, hányan meggyűlölnek, amíg ráébrednek, hogy csak így lehet eredményt elérni? De ráébrednek, ez a fő! Ferencsiket is gyűlölték, de a belőle áradó szeretet és biztonság csodákat tett. Én is erre törekszem.
Nos, Jeszenszky Endre fáradhatatlan. Pályája során edzett tornászokat és jégtáncosokat, tanított artistákat, koreografált revüműsorokat, könyvet írt a balettről, létrehozta a megalakuló Rockszínház tánckarát, tanított a Semmelweis utcában, az Almássy téren, és most 80 évesen is aktívan tanít a belvárosi Aranytíz Művelődési Központban. Tanítványai pedig rajongó szeretettel biztosítják a Mestit arról, hogy érdemes volt életét tenni a táncra.
Muzsay András / Hegyvidék
