Volt persze az életében olyan is, amit sejteni lehetett. Azt például, hogy a két remek operaházi táncos, Nagy Katalin és Nagy Zoltán törékeny kisfia a Balettintézet növendéke lesz. Egy idő után azt is, hogy a rendkívül jó adottságokkal megáldott, nyúlánk, muzikális és végtelenül kedves kisugárzású végzős az Állami Operaház balett társulatának tagja lesz.
Már növendékként komoly szerepeket bíztak rá 1985-ben, abban az időszakban, amikor - a vasfüggönyön támadt rések adta elvándorlási kedv nyomán - az operaházi társulatban komoly hiány mutatkozott vezető férfitáncosban...
Eleinte nyilván a hercegi alkatához legközelebb álló "danseur noble" főszerepeket táncolta. Érettebb korában azután a klasszikus repertoár karakteresebb, keményebb alakjait is hitelesen láthattuk viszont tőle, ám ezekhez a kortárs alkotók műveinek legkülönb szerepei is társultak.
Nem sorolnám elismeréseit, versenyeken elnyert helyezéseit (egészen fiatalon megkapott Kossuth-díja közhelyesen ismert tény), hiszen magától értetődik, hogy az ország vezető balettművésze rendelkezik mindezekkel. Ő maga nagyon tudott örülni ezeknek, ahogyan annyi mindennek, - Kossuth-díja után beszélgettem vele erről: gyermekien csodálkozott rajta, olyan örömmel, ahogyan egy gyermek örül valami egészen váratlanul komoly születésnapi ajándéknak, - de rögtön hozzátette: ez a díj elsősorban a szakma elismerésének jelképe: a szakma győzelme az, ha egészen fiatal embereknek kész odaítélni azt a szigorú, amúgy inkább az "arra megéretteket" jutalmazó bizottság. A pozitív kisugárzás, a derű mindig is jellemezte: ha találkoztunk, úgy ragyogott a szeme, mintha jó hírt hallana tőlem, pedig csak köszöntem.
Amit már kevésbé lehetett sejteni, az két éve történt: viszonylag váratlan módon megnyerte a Magyar Táncművészeti Főiskola rektori állására kiírt pályázatot. (Engem már az is meglepett, hogy indult rajta: ez a finom, lényében inkább konfliktuskerülőnek látszó, kedves fiú miért is szállna ringbe egy kellemetlen, rengeteg "piszkos munkát" jelentő posztért, különösen úgy, hogy az - szemben gyönyörűen felívelt, reflektorfényben, már-már sztárként megélt színpadi életével - a szürke háttérben zajlik!?)
Amikor megnyerte, kicsit izgultunk érte. Csaknem egy napon hirdették ki pályázatának eredményét kisfia születésével... A színpadon címszerepeket táncolt továbbra is... A főiskolán alapvető strukturális változásokat kellett volna beindítani úgy, hogy az előző struktúra öntött betonként állt...
Amit nem lehetett sejteni róla, az a sziklaszilárdság, ahogyan mégis nekiállt, hogy mindent megtegyen. Kemény és határozott volt, miközben mosolya továbbra is az a fiús, régi. Sínre tett egy új koncepciót, lassan még a betont is bontani kezdte, sokkal rövidebb idő alatt, mint az évekkel azelőtt remélhető lett volna. Mintha csak érezte volna, hogy nagyon kevés az ideje; mintha sejtette volna, hogy nem lesz elég a megvalósításra.
Nyáron lett rosszul először, de ősszel derült ki, milyen nagy a baj. Ezt tényleg nem sejtette senki, ő sem. Konokul felvette ezt a küzdelmet is. A főiskola saját lapjába adott telefoninterjújában (pár hónappal a halála előtt) szívszorító határozottsággal adott hangot a reménynek. Arra a kérdésre, van-e kitűzött célja, azt válaszolta: "Igen. Életben maradni."
2008. március 23-án hunyt el, 5 héttel a kritikus műtét után, melyen életben maradása múlhatott.
