A kétnaposra duzzadt Táncmaraton első napja ugyanis elsősorban a kezdőké, a laikus kiváncsiaké, a lelkes mozgásmegszállottaké. Nem volt ez mindig így, az első, öt évvel ezelőtti Táncmaraton még más képet mutatott, ott viszonylag sok volt a profi táncos az érdeklődők között. A maraton csak idén lett először kétnapos, mivel mind a tanárok, mind a profi táncosok úgy érezték, hogy az eltérő szintkülönbségek megnehezítik az órákat, nehéz belőni a gyakorlatok nehézségi fokát egy teljesen heterogén csoportban. Így aztán most már az első nap bárki regisztráltathatja magát a helyszínen, a második napra viszont a szakmai önéletrajzzal előzetesen bejelentkező profi mezőnyt várják az órákra. De az első napon is számtalan képzettségi szintű résztvevő fordul elő a véletlenül odakeveredett kezdőtől a főiskolán esti tagozatra járó hallgatóig, akit például elsősorban az fog meg, hogy az aznapi, fontos tánctörténeti lépcsőfokokat végigkövető órarend (mozdulatművészet, Graham, Limón, Horton, Cunnungham stb...) segít neki az elmélet és a gyakorlat közötti hiátust kitölteni.
Pintér Gábor, aki a kezdetek óta szervezi ezt a különleges nyílt táncnapot, elmeséli, hogy eredetileg azért vált szükségessé a Táncmaraton, mert rengeteg telefont kaptak olyanoktól, akik jöttek volna a Műhely Alapítvány óráira szívesen, és tudni szerették volna, melyik metódus mit fed, - mert érthető módon, fogalmuk sem volt róla - erre pedig az tűnt a legjobb megoldásnak, ha egyszerre bele tudnak kóstolni egymás után mindegyikbe, összehasonlítva, kinek mi tetszik a leginkább. Így aztán az első rendezvény a különböző iskolák jegyében telt: a Műhely Alapítványon kívül jelen volt például a Goli, az MMS, az Oktogonból Földi Béla, a Táncművészeti Főiskoláról Lőrincz Katalin, Gaál Mariann, ott volt Zákány Magda, és ami összefogta ezt a társaságot, az volt, hogy mindenki szerelemből jött tanítani a Trafóba.
A Táncmaraton anyagilag egyáltalán nem üzlet: árulkodó adat, hogy öt év alatt 100 forintot emelkedett egy-egy óra ára, a kezdeti 300 helyett most 400-on áll a számláló, nézelődni pedig ingyen is lehet. A masszőrök, akik szintén lelkesedésből jönnek erre a rendezvényre, és szintúgy jóval a piaci árak alatt dolgoznak, ez alkalommal is nagyon népszerűek, folyamatosan be vannak táblázva, egymásnak adogatják a kilincset a felfrissülésre várók.
Tehát a Táncmaraton egy valóban demokratikus villámképzés: nagyon olcsó, nincs képzettséghez kötve, nincsenek életkori korlátok, és nem kell balerina-alkat sem. A testek demokráciája csak egy szempontból szenved csorbát, bár jöhetnének, de alig vannak fiúk. Akik vannak, azok viszont igazán helyesek, a lányok gondosan összeválogatott, stílusos és rafinált kis táncoscuccai között szerényen húzódnak meg a srácok seszínű alvóspólói. Nem kunsztolnak, minek? Gátlások nincsenek, mindenki küzd és próbálkozik erősen, függetlenül attól, hogy az egyensúlyát sem tudja megtartani, vagy süt róla a rutin és biztonság. Egy-egy mozdulatnak ilyen széles skáláját még soha nem láttam: máshol a súlypont, más a tartás, más a tempó, csak az igyekezet közös: ez legalább szembesít azzal, mennyi munkába telik, mennyire nem triviális elvárás egy-egy tökéletes mozdulat. Minden óra 75 perces, ami igazán nem rövid, így, szünet nélkül: nem csoda, hogy néha egy-egy eltikkadt harcos az ásványvízébe kapaszkodik pár pillanatra, vagy leül egy kicsit, de ez sem jelent problémát.
Kint az előtérben táncfilmek peregnek végtelenítve négy képernyőn (ma éppen Graham, Limón, Horton és Cunningham), kicsit nehéz négyfelé figyelni, de remélem, mindenki más megoldja, és fókuszál rendesen egy irányba.
Érdekes, hogy a Trafóba mások járnak előadást nézni, és mások táncolni, Fenyves Márk, a mozdulatművészet óra tanára és Pintér Gábor megegyeznek abban, hogy sokan a fiatalok közül elsősorban sportként, nem művészetként fogják ma fel a táncot: egyszerűen mozogni akarnak. Márk azt is elmondja, hogy kifejezetten szeret kezdőkkel dolgozni, és amióta gyerekeket is tanít, megváltoztatta a tanítási stílusát, kevesebbet magyaráz, hiszen mindenki alapvetően egy racionális rendszerben mozog egész nap, szeretné, ha a táncórája ezzel szemben megtartaná az élményszerűségét.
A maraton csak annyiban jelent befektetést, hogy hatására mindig megnő a Műhely Alapítvány táncóráinak a látogatottsága is, például Sándor Tímea Horton-órájára a jelentkezők 80%-a az előző évi Táncmaratonosok közül került ki.
Végül a tavalyi maraton hőseinek legendáját is megismerem, Pintér Gábor elmeséli, hogy tavaly egy pár fős lánycsoport addig bíztatta egymást, míg végigtáncolták az egész napot reggeltől-estig. A legvégén a megfáradt táncospalánták örömujjongásban törtek ki, így babérkoszorú helyett ajándékba kapták Gábor bélyegzőjét.
A reggeltől-estig tartó órák mindegyikén körülbelül harminc-negyven ember mozog, ez összességében párszáz főt jelent, vasárnap a profik (többnyire egyes társulatokból vagy a MU Terminálból) feltehetően ennél jóval kevesebben lesznek, viszont náluk általános, hogy végignyomják a teljes napot, ami a Blaskó Bori-Földi Béla-Kun Attila-Ladjánszki Márta-Horváth Csaba-Ladányi Andrea tengely ismeretében feltehetően igencsak izzasztó erőpróbát jelent majd.
