Az elmúlt év egyik meglepetése volt a Budapest Tánciskola ex-diákjainak estje; az Új Táncok Angelus Ivántól szerkesztett sorozatában hat egykori növendék, Bakó Tamás, Biczók Anna, Fülöp László, Mészöly Andrea Vadas Zsófia Tamara és Varga Viktória randevúzott a színpadon, hogy élesben próbálja megválaszolni, mit jelent számára a közös gyökérzet, mit jelent a közös ?alom?, van-e még mondanivalója a másiknak, létezik-e valamilyen kapocs. (Munkájukat Mizsei Zoltán vezetésével egészen kiváló, messzi tájak rituális és folklór elemeit a free jazz szabadabb formarendjével ötvöző élőzenei hangzásvilág erősítette.)
Meglehet, a címként választott Felületi kötődés arra a kockázatra is utal, amely az efféle, múltidéző találkozásokban rejlik, s amely kockázat most lényegében az előadás motorjává lett. Az immár kiforrott táncos-előadói egyéniségek ugyanis közös alkotásukban a legszebb figyelemmel, friss készenléttel nyíltak egymás felé, s a kevés rögzített koreográfiai részlet mellett a darab hangsúlyai az improvizatív szólókban, kettősökben, többszörös összekapcsolódásokban, mozdulatba szőtt megnyilatkozásokban teljesedtek ki. Ezekben a hajlékony, fűzérszerű testpárbeszédekben vált érzékelhetővé leginkább az a stiláris közösség, amely e régi-új párbeszéd technikai és szellemi kiindulópontja lehetett.
Nehéz pontosan megfogalmazni, fogalmivá tenni e táncmód sajátosságait, s talán azért is, mert lényegében az időről, vagyis az időnélküliségről kellene szólni, ahogy e lebegő mozdulatiság valamiképp önállósodva, sajátos egzisztenciaként éled meg. És a váltásban a felületi kötődés is átfordul a mélybe, ahol, úgy tűnik, máig erős és tápláló gyökerekre lel.
