A Bloom! ott folytatta, ahol abbahagyta. A tavalyi Lábán-díjas, hosszabb lélegzetű, orwelli világot idéző City után a Tame Game csupán bravúros skicc, formás ujjgyakorlat a maga tizenötpercnyi tiszta játékidejével. Ám a darabot alkotóként és előadóként is jegyző triumvirátus (Igor Urzelai, Molnár Csaba, Moreno Solinas) van annyira témaérzékeny és kreatív, hogy e szűk időkereten belül is meglehetősen sokat és tartalmasat mondjon a rájuk jellemző könnyed, játékos, szinte provokatív pimaszsággal. Az előadás premierjére a londoni The Place-ben került sor, ami, hogy mást ne mondjunk, nem rossz ajánlólevél a még mindig csak második koreográfiájával előrukkoló fiatal társulat számára.
A Tame Game ismét komoly, mondhatni, politikus nyomvonalon halad. Az ?üzenet? azonban annyira profin csomagolt, olyan intellektuális fölénnyel fordítódik át a tánc, a test nyelvére, hogy a néző először a játék frissességét, szabadságát, sziporkázó humorát fölözi le, és csak utána esik le a tantusz, hogy mi is lapul a tetszetős felszín alatt.
A prológus és epilógus közé foglalt rövid tételek (the gallery, the theater, the garden stb.) mindegyike valamiképpen az ember személyes szabadságára és a szabadság határaira, a külső elvárások, társadalmi normák és a magát szüntelenül önmegvalósítani vágyó egyén örök konfliktusaira reflektálnak. Miközben persze az is világossá válik ezekből a biztos kézzel felrakott és tiszta képiséggel kommunikáló jelenetekből, hogy nincsenek előre leosztott lapok, nincs eleve elrendelés, mindenki (talán a maga számára is észrevétlenül) csúszkál a különböző ?szerepek? és magatartásformák között, azaz, hol őt korlátozzák, hol ő korlátoz, ugyanúgy, ahogy egyénieskedő mozdulat is gyakran vált át másokat rendre utasító gesztussá.
Most nem a láthatatlan, ám mindent látó Nagy Testvér löki parancsszavait és kutakodik a privát szférában (mint a City-ben), hanem a (mikro)közösség tagjai próbálják megrendszabályozni és betörni egymást. A végkövetkeztetés nem is olyan távoli: nincs (mert nem született) jobb és hatékonyabb társadalmi modell a demokráciánál, de hogy hol húzódik az egyén szabadságságának a határa, és egy társadalom mit és meddig tolerál, az ?házanként? (hazánként) változik, nincs rá tökéletes recept.
Ne lógj ki a sorból! Viselkedj rendesen, mert ez egy normális világ! ? éreztetik egymással a szereplők ellenkezést nem tűrő határozottsággal, lopott vagy nyílt metakommunikációval, de persze nem is olyan titkosan mindenki arra gyúr, hogy kiríjon a szürke tömegből, és önmaga legyen. Egyikőjük kitárt karral futni kezd, a másik kettő utánaveti magát és leszereli. Valaki megvakarja a fenekét, a többiek rendre utasítják. Apró kihágások, stiklik, egy hajsimítás, egy ruhaigazítás sem fér bele a kis toleranciaküszöbű, egyneműsítésre törekvő világképbe.
Mit ?mutat? egy fehér képkeretbe passzírozott szőrős férfifenék (the gallery), a meztelen valóságot vagy a valóság pőre kritikáját? ? kérdezik az elején. Normális, elfogadott dolog egy klasszikus balettmozdulatokkal szárnyaló férfi ruhában, mégha kissé feminin jelenség is, de nem az pucéran, lobogó pénisszel. Sietnek is gyorsan kitakarni az inkriminált részt egy fekete kartonlappal, hogy helyreálljon a világ rendje. De vajon helyreállt?
A Bloom! ?szabadságharcosai? mindent megmozgatnak azért, hogy a néző leszámoljon a sablonszerű, sztereotip gondolkodással. Ám ha egyszer mégis úgy találnánk, hogy megértettük a világ működését, nézzünk meg újra egy Bloom!-koreográfiát, hogy kellőképpen elbizonytalanodjunk.
