A 2007-es év legizgalmasabb kísérletének bizonyult Wedekind első, legendás, expresszionista drámájának, a fizikai színház módszerével történő feldolgozása. A tavasz ébredését az álszent, polgári környezetben élő, megtévedt kamaszok történetét, megfelelő fizikális és pszichés felkészítés után Lukács Andor és Jordán Tamás osztályában frissen végzett, hét fiatal színész játssza, akik megfelelő alapokat kaptak már Ladányi Andrea kortárs tánc óráin is. Érzékenységük és intelligenciájuk ehhez a játékhoz páratlannak bizonyult.
Horváth Csaba nem követi az alapmű lineális szerkezetét, csak részleteket használ a Bányai Geyza-féle fordításból, és az atmoszférateremtés érdekében sajátos sorrendbe rakja azokat is. A tánc itt nem az irodalmat fordítja mozgásba, nem az alapmű dramaturgiai szerkezetét követi, hanem absztrahálja és aktualizálja az alapgondolatot: hogy a felnőtt világ kegyetlen, és ezen nem lehet segíteni. A színpadon egyszerre születik a tánc és a gondolat, a koreográfia nem egyszerűen a rendező elképzeléseit illusztrálja. A koreográfus-rendező a darabra jellemző fizikai erőszakot, a naturalisztikus jeleneteket, a szülők párbeszédeit, a szenvedés-történeteket a mozdulatok feszültségével fejezi ki. Saját szövegeket épít be, viccekkel aktualizál, a nyolcvanas évek végi kulturális paradigmaváltás hangulatát, a Trainspotting-korszakot idézi. A kamasz vágy, a szabadnak lenni metaforája a tucatnyi, kellékként és hangszerként is funkcionáló elektromos gitárban és az időnként felhangzó rockzenében mutatja meg magát. Vannak állandóan visszatérő mozgás motívumok, például a pantomimikus futás, ami a fiúk egymás közötti versengésétől kezdve a teljesítmény kényszeren át a magányosságig sok mindent kifejez. Egyszerű és ősi szertartásokhoz hasonlatos képek ezek, ahogy az előadás is visszavezet a tánc-színészet kezdeteihez.
(-sisso-)
