Kíváncsi várakozás övezte jöttét: ahogy az már csak lenni szokott, először akkor néztek össze furcsán a rokonok, amikor elterjedt a családban az új jövevény keresztneve, hogy Terminál. Mégsem kezdték kóstolgatni a lehetséges beceneveket, széles körben elfogadták rögtön MU-ék döntését, a szomszédság is hozzászokott már Lágymányoson a gyanús összejövetelekhez, s a szűrt fényben befelé gomolygó sötét alakokra, akik a keresztelőre, meg az első születésnapokra érkeztek, már ügyet sem vetettek. Onnantól kezdve, hogy világra jötte után pillanatok alatt talpra állt, csodagyerekként tekintettek reá, s a legkülönbözőbb iskolákból hívtak mellé mestereket, hogy arra a különleges nyelvre tanítsák, amely az emberi testnek tudománya és művészete egyszerre.
Szép szerelem gyümölcse érett be szépen: a MU-Terminál mára a hazai táncművészet megkerülhetetlen műhelye lett. Nem cserepad, nem tehetségkutató szuper-show, nem önképző kör, nem gittegylet vagy féltehetségű félnótás félművészek önmegvalósító (egyszersmind világmegváltó) klubja. Önálló, erős, ütőképes ifjú titánok és titániák gyűjtőhelye egy olyan táncművészeti repülőtéren, ahol a fiatalok lendületéből tankolnak az erbuszok, gondoskodó szeretet fűti be a tranzitvárót, s ahol minden áthaladáskor reneszánszát éli (az elhintett, s a máris újra megtermékenyített tudásában fürdőző) bármely nagyszerű pilóta, mint legutóbb Fodor Zoltán.
Hozsánna Néked, kapitány, hozsánna Néked, földi kiszolgáló személyzet! És most, kedves utasaink, kapcsolják ki biztonsági öveiket, hajoljanak ki az ablakon és szívjanak sok friss levegőt! Velük.
Koren Zsolt
