Jól tagolt, arányos, tempós és hatásos munka Réti Anna Vis-?-vis - találkozások A-val c. szólódarabja, amit 2011-ben az Eötvös 10 színpadán láthatott a nagyközönség. A jól követhető narratíva, a koncepciózus és érzékletes metaforák ? s persze az időnként elementáris, átütő erejű táncos teljesítmény ? mellett a siker fő oka ezúttal, hogy valódi színésznő is születik a színpadon. Ha az alcímből esetleg nem, az arca helyén tükröt viselő, majd abba fokozatosan beletekintő szólista nyitóképéből azonnal nyilvánvalóvá lesz a nézőnek, hogy Réti Anna ezúttal is személyes, önmagával találkozó, önmagával elfoglalt darabot alkotott ? hogy a jóformán zárt számok és az azokat elválasztó intermezzók füzére valamiféle belső, személyes ? hogy ne mondjuk ? intim fejlődéstörténetet prezentál nekünk a színpadon. Voltaképp különféle, egymást váltó szerepekről van szó. Az elsőben egy helyváltoztatásra képtelen nyomorult test szaggatott vonaglásait, a feltápászkodás reménytelennek tűnő kísérleteit látjuk; s a másodikban medúza-szerű, csillapíthatatlan energiájú, folyamatosan, de végtagjaival iránytalanul indázó, amorf-animális lényként tűnik fel. Újabb átöltözés után az alaktalan energia feszes tartást, ritmust és formai logikát nyer: egy kompakt, önmagába záruló (de továbbra is arctalan) test dinamikus kibontakozásának, akrobatikus felszabadulásának vagyunk tanúi (a darab e roppant lendületes részén nem lehet nem észrevenni Fehér Ferenc koreográfusi kezének nyomait). Végül az utolsó képben teljes egészként - arcával, grimaszaival, tikkjeivel, gesztikájával, nyüszítéseivel és sikolyaival egyetemben bontakozik ki és fokozódik a paroxizmusig a hisztérikus nőiség mint szerep ? és ez az, amely aztán ? a mű végén ? végleg elnyeli A-t.
Azért mondom, hogy végleg, mert a keretes szerkezetűnek induló darab a végén voltaképp nyitva marad. Az egyes, karakterben, mozgásanyagban és zenében is oly különböző stádiumokat vagy képeket egy visszatérő motívum tagolja: A. helyet foglal a hatalmas színpadi fotelben, egy állványról mikrofon fordul eléje, intelligens tekintettel beigazítja magát a nyilatkozó díva rutinos pózába. Arra várunk, hogy megszólaljon, hogy kifejezze magát, hogy ?színésznőként?, szuverén módon számot adjon szerepeiről, önmagáról. De értelmes tekintete, intenzív jelenléte ellenére a színésznő ? rendre nem tud megmukkanni. Réti Anna táncosoknál szokatlan színészi szuggesztivitással hozza a testének nyelvébe bezárult érzékeny, érett nő pszichotikus némaságát. Az utolsó, a legszemélyesebb szerep-betét előtt ez a csönd egy kissé hatásvadász, mégis erőset ütő képpel egészül ki: a tükör/tányérba belevesző arcát/fejét késsel-villával vágja le magáról, és ? mintha egyszerre volna a táncos Salome s az ártatlan Keresztelő ? mintegy körbe is hordozza.
Távoztával a színpad ? a fotel, a tér ? hirtelen üressé válik: A.-val találkoztunk és Réti Annáról tudtunk meg valamit.
