A konferencia sokat ígérő, filozofikus címéhez képest viszont az előadások - szakmai mélységüket tekintve - kissé elmaradtak a várakozástól, és talán az idő rövidsége miatt kevés előadó keresett választ a címben feltett kérdésre. A meghívott szakemberek nagy része inkább országának legfontosabb együtteseit, előadóit, kortárs táncéletét és annak történetét kívánta bemutatni. Egyike azon keveseknek, akik igyekeztek választ keresni a feltett kérdésre, a konferenciát záró felszólaló, Angelusz Iván, a Budapest Táncművészeti Főiskola vezetője volt. Véleménye szerint minden korszak nagy alkotója eljutott a gondolathoz, miszerint a koreográfia fejlődése elérte végpontját és minden alkotó elhitte, hogy ő viszi végbe a forradalmat a táncművészetben. Éppen ezért Angelusz Iván nem hisz abban, hogy a táncművészet valaha is meghalna, csupán a kifejezés eszköze változik meg időről időre. Mint iskolaigazgató inkább arra keresi a választ, hogy miként kell felnevelni a következő táncművész-koreográfus generációt, mit kell átadni a következő nemzedéknek a tradíciókból - beleértve a néptánc, a klasszikus balett, de akár a tai chi hagyományait is. Fontos észrevétele volt előadásában az is, hogy a tánctörténetben oly jelentős XX. századi újítók, mint José Limón, Martha Graham, Merce Cunningham által megalapozott modern technikák mára már hasonlóan klasszikus tananyaggá váltak, mint például a klasszikus balett. Mondandójának konklúziójaként megfogalmazta, hogy a Budapest Táncművészeti Főiskola célja, hogy hallgatói körében egyfajta nyitott tudást hozzon létre, mely integrálja a tradíciókat is.
Az egynapos szakmai program háromszor három előadói blokkjának első szakaszában az Oroszországban élő és saját együttesével dolgozó Aat Hougee, Szabadság és szükségszerűség című beszédével nyitotta meg az eszmecserét, de a hivatalos felszólalás után is aktív résztvevője, és a kötetlen szimpóziumok élénk vitapartnere maradt. A holland koreográfust a szlovén Iztok Kovac (A szlovén kortárs tánc intézményesülése) követte, majd Julya Hoczyk (A Szóló Projekt Program, mint a fiatal koreográfusok ösztönzője) zárta. A felszólalások után az előadók és a közönség között szakmai szimpózium alakult, melynek felkért moderátora a kiválóan felkészült és széles látókörű Bojana Cvejic volt. A táncelméleti szakember fő kutatási területe a kortárs táncelőadások dramaturgiája, beyond Musical és IKZS című könyvei pedig széles szakmai körben elismert olvasmány.
A második blokk déli szomszédunk, Horvátország és a szintén a volt Jugoszlávia területén újjáalakult Macedónia fiatal kortárs táncéletére mutatott rá. A délutáni programot kezdő horváth Ivana Ivkovic három koreográfus (Leja Juricic, Selma Banich, Zeljka Sancanin) munkájának elemzése során vázolta fel a kortárs tánc legfontosabb horvát és szlovén jellemzőit. A macedón Risima Risimkin elmarasztalta hazáját a kortárs tánc finanszírozási nehézségei, a táncművészet állami támogatásának hiánya miatt, de beszélt - a mindössze húsz évnyi történelemmel bíró - macedón kortárs táncművészet terveiről is. Macedóniában az első kortárs táncakadémia (Skopje Dance Academy) 2010 őszétől nyitja meg kapuit, mely a különböző projektek miatt egyfajta hidat fog képezni Macedónia és a holland táncművészet között. A nap első magyar előadója, Péter Petra szakszerűen foglalta össze a Lábán-díj szerepét, történetét és a zsűritagok laudációi által kialakult képet a kortárs magyar táncművészetről. Precíz munkájából a zsűri értékelési szempontjainak szokásai is kirajzolódnak.
A hivatalos program szerinti kávészünet azonban lerövidült, mert a meghívottak tovább folytatták a szakmai egyeztetést. A Lábán-díj körüli félreértés (nem a hagyományos értelemben vett koreográfusi verseny a Lábán-díj) tisztázása után a finanszírozási kérdések kerültek előtérbe, melyek aztán újból és újból felbukkantak a konferencia folyamán. A téma kapcsán megszólalt a Trafó igazgatója, a konferencia szervezője is; véleménye szerint a '60-as években nagyobb volt a szabadsága az alkotóknak, mert nem volt olyan nagy a szervezettség, mint napjainkban.
A harmadik blokkban a Baltikumé volt a főszerep. A litván Vita Mozuraite elmondta, hogy a litván kortárs táncművészeten a brit és amerikai koreográfiai stílus érzékelhető. A Sokio naujienos (Tánc Hírek) című lap főszerkesztője beszélt a hazájában lévő nagyobb fesztiválokról, mint pédául a nemzetközi New Baltic Dance-ről és Vilnius mellett kiemelte a másik fontos táncközpont, Kaunas jelentőségét is. Az amerikai tapasztalatokkal és az Egyesült Államokban szerzett tanulmányi ismeretekkel rendelkező lett Inta Balode a lett kortárs táncművészetről adott áttekintő metszetet; előadását Vita Mozuraite-hez hasonlóan kivetített fényképekkel illusztrálta. Szintén megemlítette a finanszírozási problémákat, melynek legnagyobb kerékkötője Lettországban, hogy a képzettséggel nem rendelkező koreográfusok elesnek az állami támogatásoktól.
A konferencia fontos tanulsága volt a régióban megoldatlan finanszírozási kérdés, illetve fontos észrevétel lehet, hogy a kortárs táncnyelv egyetemessé kezd válni és általában nyugati mintára, de helyi sajátosságokkal feltöltődve jelenik meg. Ugyanakkor a konferencia által felvetni kívánt kérdésre (A koreográfia vége?) nem született egyezményes válasz.
