Meghökkentővé, sosem látottan furcsává formálta a Trafó terét különleges előadásához Ladjánszki Márta. A táncos-koreográfus szisztematikus építőmunkája egy újabb, jelentőségteljes állomásához érkezett. Táncolta saját maga, majd felkért pályatársai reá készített, rövid szólóit. Komponált és táncolt kettősöket és háromszereplős koreográfiákat. Készített előadótárssal, közös duetteket. Táncolt mások, sokszereplős produkcióiban. Jelentkezett egészestés szólóelőadással - saját, és más alkotó kompozíciójával. Ezúttal pedig olyan, többszereplős művét mutatta be, melyben ő maga - bár megjelenik, de nem táncol.
A Ladies first! vagyis Hölgyválasz négy remek táncosnőre készült alkotás: magában hordozza a bűvös szám megannyi jelentését, értelmezését, megfeleltetését. Legnagyobb értéke tere és eszmeisége.
Az előadás nézője egy alacsony mennyezetű, négy oldalról körbeülhető színpad terébe érkezik. Itt minden szék közel van a látványhoz, mindenki lát és látszódik - eleinte. A nézői tekintetek gyúpontjában a szabályos négyzet alakú színpad közepén, kötélzeten függő nehezékek. A zsinórok a magasban görgőkön szaladnak, a játéktér négy sarkában szorosan összehúzott függönyök sejtetik, a leszűkített teret Ladjánszki tovább osztja és kicsinyíti. A szín "legbelső", vagyis a ház bűvös gyomra, a nézői terektől legmesszebb eső része felé záruló sarkából indul a játék. Természeti neszek, zörejek moraja erősödik fel. A négy táncosnő háttal közelít a színpad felé. A különös, szórt fényben egyszerre a koreográfust is megpillantjuk: historikus, reneszánsz-jellegű, aranyló ruhában áll, melyből csak sajátosan tétlen pózban tartott, mozdulatlan kézfeje látszik ki. Fején áttetsző harisnya, mely orrától felfelé takarja el vonásait. A térbe sodródó táncosokkal ő is színre lép. Feneke kitömve, arcán keserű, dacos fintor, mozdulatai távolítóak, bábszerűek, alakjáról levehetetlen a tekintet, hiába is tartja háttérben önmagát. Itt van és nincs itt - nem táncolása hangsúlyos: a táncosokénál sokkalta látványosabb jelmezében szorítkozik az untermanni szerepkörre.
Ladjánszki középre megy, a négy táncosnő, Blaskó Borbála, Hód Adrienn, Jarovinszkij Vera és Kántor Kata körötte, a játéktérben lassú mozdulatokkal helyezkedik. A koreográfus határozott mozdulatokkal, egymás után behúzza a függönyöket. Az elválasztó vásznak nem egyetlen darabból készültek, másfél-kétméteres sávjaik a rántásra libegnek. A négy sarokból középre tartó függönyök nem egy pontban találkoznak, hanem középen alig egy négyzetméteres teret zárnak körbe. Ladjánszki végig, míg a tér négy háromszögre osztatik, itt, középen marad, mint az építmény foglya, a középen lappangó titkos alkotó és hozzávaló, zérus pont, vagy mesterjegy. A játék első fele négyszer egy szóló. A teljes mű követhetetlen, láthatatlan.
E színi rejtés gyermekkori izgalmat szabadít fel az emberben. A rafináltan megvilágított térszeletekbe egy-egy táncosnő kerül. A függönyök átjárhatók, de - a mi oldalunkon legalábbis - egyszer történik csak határátlépés. A mi háromszögszínpadunkon a mi táncosnőnket követjük. Az általunk választott oldal Hód Adrienné. Buggyos nadrágja, könnyű felsője valahonnan, valamiből ismerősnek tetszik. Ugyanilyen ismerős a többi három viselete is. Jellegzetes idézet-szerű jelmezek ezek, akárcsak a játékosok sminkje, egyedi frizurája. Az ismerősség érzését az egyénített megjelenítés okozza, az esszenciális "adriennítés", "borisítás", "katásítás", "verásítás". Mindenki nagyon olyan, amilyen. Ladjánszki (aki egyben a darab jelmeztervezője is) négy táncosa külsejével is értőn, elmélyülten dolgozott.
Hód Adrienn érzéki asszonyisága, testének jellegzetes formái jól harmonizálnak sminkjével, bonyolult frizurájával. Arca a negyvenes évek filmdíváit idézi: kiváló táncában szenvedély, büszkeség, elmélyültség, de ugyanakkor megjelennek a tétovaság, a félelem, az elbizonytalanodás apró, izgalmasan viselt, alkalmazott jegyei. Nem érezzük őt bezártnak, szokatlan formájú játékterét belakja, bevibrálja. Közel van, és nincs, mi elterelje feszült figyelmünket gesztusairól. Kétfelől mégis a titok, a rejtettség övezi, a harmadik, leghosszabb háromszög-oldalon pedig mi, a nézők. A függönyön túlról ugrások finom neszei, különös kiáltás-foszlányok hallatszanak. Néha játéktere túlról, egy másik térszeletből kap indirekt megvilágítást. A táncosnő terébe egyetlen alkalommal Kántor Kata sodródik át, hogy hamarosan vissza is térjen a láthatatlan régióba.
A játékmester aztán visszahúzza a függönyöket, egybenyílik a tér, megpillantjuk megint a másik három táncost, és fürkésző nézői oldalt. A táncosnők vad vágtába kezdenek, birtokba veszik az újból egységes teret, a nézők közé zárt színpadot. Az együtt és a külön, az egyén és a csoport, a saját és a közös rendkívül kifejező és intim, mozgásművészeti értelmezési kísérlete ugyanoda tér vissza, ahol elkezdődött. A négyek a kiindulópontul szolgált sarokba hátrálnak lecsitult, végletekig lelassított mozdulatokkal. Az opálosan derengő szürkés térben bezárul a titok, véget ér a játék. A táncos-koreográfus legújabb munkája során a tér-kísérletezés egy újabb izgalmas kalandjával szolgált. Egyben soha meg nem ismerhető koreográfiája, sajátos önkorlátozása kihívás, okos, fricskázó ötletre tehetséggel felépített, vérbelien experimentális gyakorlat.
Halász Tamás
