Több óráig tart a Színház térre érni, annyi az ismerős a Pécs nevű faluban, leanderek virágoznak, és közben már hullnak a mérsékelt éghajlaton honos fák levelei. Ha mindenkivel beülnénk kávézni, és váltani néhány mondatot, egyrészt koffein mérgezést kapnánk, másrészt az esti előadásról már délben le kéne mondani. Nem beszélve az apró boltokról, kisebb látnivalókról, a mackó kórháztól a kézműves udvarokon át, a népszerű Retextil üzemig, ahol óránként százötven forintért meg lehet tanulni szőni, hulladék textíliából, és mindenütt sürög a nép.
Nem lehet a végtelenségig húzni városnézést, bele kell hallgatni a Magyar Táncművészek Szövetsége kihelyezett ülésébe, és jókor érkezem a Dominikánus házba, nagyjából a visszakérdezéseknél, amikor kiderül, hogy a balett együttesek képviselői (Pécs, Szeged, KFKI), nem értik, hogy kerülnének ők a hatodik kategóriába az új Előadó-művészeti törvény szerint. Gondolom eddig erről beszéltek, de Megyeri László a Film- és Előadó-művészeti Iroda szakmai tanácsadója mindent türelmesen újra magyaráz. A lényeg, hogy a helyi önkormányzatokkal kell megegyezni a támogatások felől. Kiderül, hogy az önkormányzatiság nálunk azért még nagyjából egyenlő a provincializmussal és a képviselők gyakorta felhívják a művészeti együttesek vezetőinek a figyelmét, hogy színházzal foglalkozni nekik nem kötelező. Mindenesetre tanulságos, hogy az járt jól, aki az önkormányzata nyakára járt és a bamba képviselőket meggyőzte arról, hogy ha támogatják a társulatot kevés pénzzel, akkor kapnak még hozzá a központi nagy pénzelosztóból is. Az új Előadó-művészeti törvény nem leküzdhetetlen akadály, de azért túl sok hatalmat ad a ?szovjeteknek?, viszont megedzi a diplomáciai képességeket, az önképviseletet. Szögi Csaba a Független Színházak Szövetségének alelnöke megjegyzi kissé fáradtan, hogy az elmúlt hat évben azon dolgoztak a függetlenek, hogy létrehozzák maguknak a hatodik besorolási kategóriát, és nekik sem annyira jó, hogy, akiknek a hármasban kéne lenni, de nem csinálták meg maguknak, vagy nem voltak hajlandók átrágni magukat, azok ugyanazokra a pénzekre pályáznak, mint ők, holott eleve nagyobb pénzből gazdálkodtak, és van játszóhelyük.
Megkönnyebbülés a Pozsonyi Szlovák Nemzeti Balettet látni ennyi szakmázás után. A káoszból kifelé vezető út, egy meghökkentő balett est, hát csak ennyire sikerüljön nekünk. Bár az esztétikai értékek kevésbé számítanak a nézőszám bizniszben, meg nehéz is igazságot tenni, mert az esztétikum egy önkormányzati képviselőnél is szubjektív dolog.
Azért szépen példázta a szlovák társulat, hogy klasszikus alapból is lehet progresszív, mai mondanivalóval megtöltött, a népnemzeti show-műsort mellőző újat építeni.
Alapvetően a klasszikus balettirodalom darabjaiból áll az orosz balettiskolán nevelkedett koreográfusok repertoárja náluk is, de olyan etűdöket láthattunk itt, amelyek már a friss törekvéseket mutatják, és a fiatalabb befogadók körében is népszerűvé tehetik a klasszikus táncművészetet.
Mário Radacovsky: Inspiráció című etűdjéről kapta a címét az egész előadás, amelyben egy zeneszerzőről, és a múzsájáról táncolnak el egy kottagyűrögetős, szerelmes, aranyporos történetet. A meghalni annyi, mint élni című duó, Arvo Part munkája, a halál és a szerelem fájdalmas és szép párbeszéde, elragadó képek, kortárs gondolatok, dinamikus fények. Az első rész utolsó, Susto című darabjában pedig Beethoven zenéjére táncolnak négyen, mégpedig úgy, hogy közben ömlik rájuk a liszt, és a lisztfelhő játékait is kihasználó koreográfián lehet nevetni nagyokat.
A második rész Rossini zenéjére a Változás című darabbal kezdődik. A hatalom és a társadalom viszonyáról szól, meg arról, hogy sok beszédnek sok az alja, a magányos hősök ideje sajnos lejárt. Aztán a tapsvihart követően átmegy egy Csajkovszkij etűdbe a kép, a címe: Találkozás egy hattyúval, duett hálóingben, egyszerű, de különösen szögletesek a mozdulatok és ebben akad némi irónia. Az utolsó rész pedig maga a balettkabaré, finom, de pengeéles, fergeteges és meghökkentő: Hat tánc, Mozart zenéjére, Kylián koreográfiájára. Nyelvet ölt a rizsporos parókás időkre, és bátran játszik a nemi szerepekkel is. Ami a csavar benne, hogy a régi balett technika segít a modern megértésében, és egészen felemelő, hogy minden pátosz nélkül lehet élvezni a kosztümös előadást.
Bozsik Yvette és a Dansgroep Amsterdam maradt az utolsó napra. Mondják: minden jó, ha a vége jó.
