Testbeszéd

Lelkes résztvevők gyülekeznek két évestől hatvan évesig, az abszolút botlábútól a profi táncosig. Az egészen picik páran még a gyereknapról maradtak, néhányan már az előző, Jómadarak című gyerek-táncelőadásnál is a színpad szélén pörögtek, sőt, egy két év körüli kislány meg is indult tánclépésekben szereplők közé, úgy kapta el a mamája a nadrágjánál fogva az utolsó pillanatban. A gyerekek többnyire szeretik, ha bevonják őket, de hogy a felnőttekből éppúgy ki lehet hozni a játékosabb, könnyedebb énjüket, az új fejlemény.  

Pedig igen, sőt, úgy tűnik, sokan egyenesen ki vannak éhezve valami igazi közösségi élményre, hosszan kígyóznak a sorok a bejáratnál.

 

Az 1993-ban útnak indított Le Bal Moderne már fél Belgiumot megfertőzte a tánc szeretetével, most a Millenáris közönsége a cél. Ez egy nagyon egyszerű szisztéma: néhány, jól követhető koreográfiát tanítanak az összegyűlt érdeklődőkből szerveződő, ad hoc pároknak, akik megtapasztalhatják az ismeretlenekkel szembeni nyitottság, az összehangolódó lépések és érintések általi megértés örömét. Rengeteg a gyerek, a kismama, a fiatal lány, csupán néhány kósza férfi tűnik fel az érdeklődők között, a nemi arány, mint mindig, ha táncról van szó, most is elég hervasztó, de nem baj, az a néhány bátor lovag legalább válogathat.   

 

- Ez nem előadás - hangzik el már az elején, nincs zsákbamacska. De a többség valóban azért jött, hogy beálljon a közös táncba, és nem azért, hogy megelégedjen a puszta bámészkodás-sal. - Senki ne pánikoljon! - bátorítják a szervezők a szökni készülő, vagy lustálkodó nézőket, és próbálják becsalni őket a tánctérre. A placc üres és hívogató, aztán a lányok jobbra, a fiúk balra húzódnak, elvágólag, mint az Én táncolnék veled... nevezetű, szép emlékű, tévés társastánc műsorban a nyolcvanas években. Bár ez azért eufemizmus, mivel közel hatvan nőre jut húsz férfi, azt, hogy ki lesz a lány, ki a fiú a táncban, csak a lépések határozzák meg. - Kinek nincs párja? - kérdezgetik az összerendeződő tömeget - Akinek nincs, annak találunk! - állítják, és valóban, rutinosan, rögtön kerítenek is az első jelentkezőnek, egy vékonyka, hétéves kislánynak egy másik, helyes, pálcikalábú kislányt: mellesleg ők lesznek az egyik legügyesebb pár a továbbiakban. A párok különben is nagyon sokfélék és viccesek, na jó, vannak persze (elenyésző kisebbségben) a rendes pasik, akik eljöttek a barátnőjükkel, aztán vannak a rendes pasik a kishúgukkal meg a rendes apukák a kislányukkal - náluk a pár picurka hölgytagja többnyire maximum a férfi hasáig ér - és persze ott vannak rengetegen az anyukák a kisfiukkal vagy kislányukkal, és a számtalan barátnő. A legkülönlegesebb "pár" felállása a következő: egy apuka, és mellé egy anyuka, néhány hónapos csecsemőjével a hátán, hároméves kisfiával kézen fogva.

 

Piros pólós táncosok keverednek a civilek közé, ők azok, akik segítenek a tanulásban, őket mindig lehet másolni, ha valaki elveszítené a fonalat. Bár a lépések nem nehezek, de azért ez mégsem kispálya, több koreográfia is sorra kerül délután, rövid szünetekkel órákon át folytatják a tánctanulást az összegyűltek. Az első koreográfia megtanulását Rózsavölgyi Zsuzsa vezényli le, határozottan, bájosan, profin, szellemesen, és a nyolcvan ember egyszer csak, ha zötyögve is, de egy ütemre kezd mozdulni. Laia Puig mutatja a fiúk lépéseit, Zsuzsa a lányokét, és - miközben mintha azt hallanám zene címszó alatt, hogy "Az éjszaka sátrat ver a szívemben" - nagy röhögcsélések közepette összehangolódnak a párok. A "Szerelmem" nevezetű táncocskában minden megvan, ami alapszinten egy flörthöz kell, a lányok rámenősen kezdenek, majd hátat fordítva menekülést színlelnek, a fiúk pedig, bár lassú reakcióidővel, de visszarántják őket, majd következik a nagy egymásra találás. Az első, sikeres, közös mozdulatsorok után harsány tapsban törnek ki a résztvevők, egy picurka, pelenkás szőkeség a galérián szintén velük tapsol, miközben a kávézó néhány vendége tánclépésben rohan el mellette. Nyilvánvalóan ragályos az egész.