 |
A színpadon öt táncos. Hol kívülről, távolról, mozdulatlanul és idegenként szemlélik a többiek küzdelmét, hol pedig maguk is aktív szereplőként vergődnek az emberi viszonyok hálójában. Csakhogy mind a kívülállás látszólagos biztonságához, mind pedig saját kétségbeesett bizonytalanságuk feloldásához szükségük van a másikra. Hogyan válhat (válhat-e egyáltalán) valóságossá számukra a másik?
Frenák Pál koreográfust régóta foglalkoztatja, hogy a hazugság és a megalkuvás milyen mértékben szövi át az életünket, a testünkhöz fűződő viszonyunkat. A robbanás pedig ezek szerint nem más, mint az a pillanat, amikor a test már nem tud, nem hajlandó tovább hazudni. De mi következik a test igazságából? És van-e a léleknek külön igazsága?
A vízzel elárasztott színpad sajátos atmoszférát teremt, ahol a víz szimbóluma a maga archetipikus és titokzatos összetettségében bomlik ki. Feltárja jelentéstartalmait: a születés előtti magzatvíztől - a tükörképben egyszerre felszabadító és fojtogató nárcizmuson át - egészen a halálos verítékig. A pusztulással együtt születik valami más.
