Mindenekelőtt az orfeumokról néhány szót. Szegről-végről ismerjük őket: ilyenekbe szökik el ugyanis a dzsentricsalád lánya a régi magyar filmekben énekesnőnek, aztán kiderül, hogy az apja, aki eltiltotta ettől, ugyanabba az orfeumba jár, ahol ő titokban énekel. Az orfeum az a hely is, ahol Latabár Kálmán a sokadik pezsgő után tuti üzlet tervét próbálja elmagyarázni a barátjának, csekély sikerrel. És végül Psota Iréntől és korábban Pécsi Ildikótól is sokaknak meglehet ez az operettrészlet:
„Volt egy híres orfeum, orfi-orfeum. Ott reggel négyig ezt a nótát kérik, s így mulat a publi-publikum: Kellene ma éjjel egy kis haccáré-haccacáré! Hadd legyen a szám a szádé, Tádé, mért vagy málé? Kilesi a vén hold ingyen csipkés kis hálóingem, s ha valaki pajkosan tekint rám, az a végén mennyben jár.”
Ezeket csak a műfaj, a háttér, a kor hangulatának felidézése céljából írom, és annak megértetése érdekében, hogy a művészet és az élet egyéb élvezetei, valamint a társadalmi érintkezés oldottabb formái egyaránt jelen voltak az orfeumokban. Az Erzsébet körúti Royal Orfeum pedig, amelynek utódjába a minap én ellátogattam, a legmenőbb volt Budapesten 1908 és 1933 között. Az elit találkozóhelye, ahol sűrített formában és kendőzetlenül érvényesülhetett, amit fontosnak tartottak, amire vágytak, amit az éjszaka rejtekében megengedtek maguknak. De legalább ennyire fontos volt az is, hogy a művészeti élet krémje alkothatott itt a szórakoztatásukra.
Amint a déli, napfényes körútról bemegyünk, és sok lépcsőn át a mélybe ereszkedünk, a legerősebb első élményem a sötét, hogy a szememnek hozzá kell szoknia. Aztán meg az, hogy fogalmam sincs, itt most merre, nehéz tájékozódni. Nem tudom, a vaksötét a hely hangulati hatáselemeinek egyike-e, de Poirot-hoz most nagyon illik. Már eleve az jelképes, hogy ide lejöttünk: mintha a tudattalanba szálltunk volna alá, ahol sok be nem vallott szándék és vágy lapul ugrásra készen.
*
A főpróbára várakozva, a feltálalt pogácsát és apró szendvicseket eszegetve azon gondolkodom, hogy mi értelme Agatha Christie bármelyik krimijéből színdarabot írni. Művei legfontosabb karakterjegyének ugyanis a tökéletes ürességet, a mélység teljes hiányát tartom. Christie-nek nincs mögöttese, metafizikája. A bűntények indokai nála mindig a legprimitívebbek, és eszébe sem jut, hogy a magyarázatukkal, a jobb megértésükkel próbálkoznia kellene. Elemi tényekként, az emberi viselkedés elemi részecskéiként kezeli őket: a féltékenységet, a pénzéhséget, a bosszú- vagy a hatalomvágyat. A kinyomozásuk pedig számára afféle matek: feladvány, rejtvény, egy bonyolult képlet megoldása.
Ez – mint később még hosszabban kitérek rá – komoly feladat elé állít a főhős, Poirot megértése szempontjából. Aki – és ez a maga módján mesteri – a legjellegtelenebb irodalmi figura, aki csak létezhet. Azonkívül, hogy nem angol és nem brit, hanem belga (?!?), és hogy szép bajusza van, csak annyit tudunk meg róla, hogy elképesztően beképzelt: a világ legjobb detektívjének tartja magát. Ezenkívül azonban semmilyen tulajdonsága nincs, és minden, amit tesz vagy mond, a nyomozásaival kapcsolatos.
Durvábbat mondok: Poirot Agatha Christie felvezetésében valójában nem is létezik. Csak arra kell neki, hogy mint bábot maga előtt tolva előadhassa csavaros történeteit, hogy mint szócsövével elmondathassa kacifántos fejtegetéseit a gyilkosságok kivitelezésére és a szóba jöhető tettesekre vonatkozóan. Poirot csak egy funkció, és szülőanyja, a krimikirálynő feleslegesnek érezte, hogy a személyiségjegyei kidolgozásával fáradjon. Ez azért roppant nehéz feladvány egy rendező és a Poirot-t alakító színész számára, mert nekik viszont tudniuk kell, kicsoda, milyen ember valójában Poirot, vagyis más megoldás nem lévén meg kell írniuk, életre kell kelteniük, vérrel kell megtölteniük a bábot. Agatha Christie el nem végzett munkáját vállalják magukra utólag. Mivel ezeknek a daraboknak Poirot a „sztárja”, a központi figurája, alfája és omegája, a címszereplő Elek Ferenc alakítására különösen is odafigyelek majd, határozom el.
Mindkét darab helyszíne mulató; a másodiké, a Sárga íriszé kifejezetten az Orfeum. És mindkettőben akörül bonyolódik a cselekmény, hogy ki kit szeret, kivel szakított éppen, majd kezdett kapcsolatot azon nyomban, és hogy a féltékenység mire indítja az elhagyott szerelmest (vagy nem). Fontos szerep jut a színlelésnek, ez Christie-nél alap. Tetteseinek jelentős része gyaníthatóan pszichopata, hiszen úgy járnak-kelnek, szövik a cselt, vásárolnak vagy vásároltatnak mérget, készítik elő a bűntényt, vállalnak a sikeres gyilkosság érdekében jelentős kockázatot, hogy senki még csak nem is gyanakszik rájuk: jó modorukon és kedvességükön nem esik csorba, és a viseletük is mindig kifogástalan.
Poirot ebbe a brit világba lép be mint idegen, de a híre már megelőzi. Nagy tisztelettel fogadják és kérik a segítségét. Ő a híres detektív, aki afféle professzorként lát hozzá, hogy az esetet elméleti vizsgálat tárgyává tegye. Vannak isteni vonásai is: mintha mindenre kívülről és felülről tekintene. De míg Christie-nél mintha érzelemmentes világszellem lenne, itt, az Orfeumban a bölcs, mindent átlátó, mindent értő (és nagyrészt megértő) „nagybácsiistent” alakítja, aki mindig úgy nyúl az események menetébe, hogy a dolgok a lehető legmegnyugtatóbban záruljanak, és mindenki megkapja, ami neki jár.
A Poirot az Orfeumban alkotói sikerrel végezték el az alkímiai műveletet: a csak papíron létező és papírízű nyomozófigurát hús-vér emberré változtatták. Aki ennek ellenére is lebegő kissé, de határozottan emberi. Kívülállása annyiban módosul, hogy pszichológushoz vagy családsegítő szakemberhez hasonlóan nyúl bele a konfliktusokba, és éles logikája mögött komoly pszichológiai ismeretek sejlenek fel. Tehát ami az eredeti krimikben kizárólag intellektuális játék, itt emberi jelentéssel egészül ki. Amikor Poirot rendet vág a sértettségek, motivációk, remények és aggodalmak szövevényében, élő szövetbe vág bele a detektívszikével, de ez az élet és a jobb élet érdekében végrehajtott műtét, nem pedig boncolás, valamilyen tragédia okainak utólagos feltárása.
*
Az előadás dalokban, táncban és szenvedélyben is erős. A Sárga íriszben nekem külön tetszett, ahogyan Erdős Borcsa vérbő spanyol donnája humort csempészett az amúgy komor, feszültségteli cselekménybe, és Tenki Dalmát is mindkét darabban roppant meggyőzőnek láttam: a Darázsfészekben az aggódó szerelmes, a Sárga íriszben pedig az életéért aggódó szerelmes szerepében.
Ódor Kristóf is mindkét darabban játszik, méghozzá központi szerepet (szerelmest, gyanúsítottat, potenciális áldozatot): láthatóan nagy élvezettel és rutinnal, a humoros vonalat nagyrészt egyedül, de mértékkel és ízléssel abszolválva. A legdrámaibb színek és egyben a Férfias Férfi szerepének alakítása mindkét darabban Száraz Dénesre várt, és ezt szépen meg is oldotta, sőt egy ponton olyan mélységet is megmutatott, ami az eredeti krimiben biztosan nem volt benne. Ez éppen abban a vonatkozásban fontos, ami az Agatha Christie-féle díszletek mögül hiányozni szokott: hogy mire valami a felszínen történik, addigra a mélyben már viharok sorozata zajlott le, és ebből valaminek látszania is kellene. Horváth Mónika nem szerepel a darabokban, de az általa énekelt drámai dalok sokat hozzátesznek a hangulatukhoz, és fokozzák az érzelmi tétjüket. Vagyis színészi értelemben is alaposan odateszi őket.
*
A darab után – kiről-miről másról? – Poirot-ról kérdezem Elek Ferencet. Arról, hogyan „lett meg” neki ez a karakter, milyen embernek tartja őt, mit tud róla azon túl, hogy detektív.
„A gyilkosságok vizsgálata a hivatása; arra született, hogy gyilkossági »rejtvényeket« oldjon meg, és az identitásának alapeleme az, hogy az igazság szolgálatában áll – mondja. – Mindig élvezettel játszom nálam okosabb embereket, és Poirot ezentúl még rokonszenves karakter is a számomra. Azt hiszem, nagyon magányos. A darabból kitűnik, hogy jól ismeri az életet, de mintha ő maga nem élné. Családjáról nem tudunk. Mintha a családja helyett lenne a családja mindenki, akinek segít, és mindent, amit a család adhatna az embernek, a munkájában keresné és találná meg.”
*
És a végére még valami nagyon szép (remélem, nem számít szpojlernek): Poirot a második darabban táncol! Aminek én szinte ujjongásig menően megörülök, mert úgy érzem, ez az a pont, amikor leleplezi magát: vallomást (igaz, kissé szégyenlőst) tesz arról, hogy ő is ember. „És hogy férfi” – teszi hozzá Elek Ferenc.
Fotók: Forgács Bea
