Luisa Zielinski bevezetőjében köszönetet mondott a Parkinson-kór végső szakaszába ért írónak, aki már sem klaviatúra segítségével, sem kézzel nem képes gondolatait papírra vetni, és feleségének, hogy a nehéz körülmények közepette is fogadták őt otthonukban. Betegségéről következőképpen beszélt: "Nem tudom, hogy a munkásságom, avagy a betegségem végez-e velem. Nos, legalábbis megpróbáltam olyan messzire eljutni, amennyire csak tudok. Nyilvánvalóan nem haltam még bele abba a kísérletbe, hogy megbékéljek a történelemmel és valójában úgy tűnik, hogy ehelyett egy polgári betegségben fogok meghalni - hamarosan belehalok a nagyon is polgári Parkinsonba."
Kertész Imre őszintén vallott az irodalomhoz, az íráshoz való viszonyáról is. "Az írás megváltoztatta az életemet. Ennek egzisztenciális dimenziója (is) van, és ez minden író esetében így van. Minden művésznél eljön az ébredés pillanata, amely megragadja, függetlenül attól, hogy festő-e vagy író. A változás az életemben nem szakmai volt - ez a mély ráébredés pillanata volt" - mondta arról, hogy 24 éves korában érezte meg először: íróvá vált.
Szavai szerint hosszú időbe telt számára, hogy elsajátítsa az írásnak még az alapjait is. Eleinte nem tudott mit kezdeni az Auschwitzban eltöltött egy év tapasztalataival.
"Mert ez a tapasztalat nem jelentett irodalmi ébredést, nem adott alkalmat a szakmai és művészi önelemzésre. Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit akarok és ezt kitalálni, küzdelem volt" - mondta.
Kertész hangoztatta, hogy a Sortalanság megírásának 13 esztendeje idején, "a kommunista évek elnyomó légköre azt jelentette, hogy el kellett titkolnom, mire készülök. Nem volt koncepcióm azzal kapcsolatban, hogy mit készülök elmondani, de az első kihívásom az volt, hogy létrehozzak egy nyelvezetet, egy formát és végül egy témát. Meg akartam vizsgálni a totalitárius rendszeren belüli sajátos létformát és élettapasztalatot. Egyáltalán nem volt világos számomra, hogy stilisztikai szempontból hogyan fogom ezt megoldani" - fogalmazott az író.
"Azért találtam ki egy fiút, mert egy diktatúrában mindenkit a tudatlanság és a tehetetlenség gyerekszerű állapotában tartanak" - magyarázta Kertész, kitérve arra, hogy ehhez nemcsak a különleges stílust és formát kellett megalkotnia, de különleges figyelmet kellet fordítania az ideiglenességre is. "Egy olyan világban voltam felfüggesztve, amely idegen volt a számomra, amelybe az ember minden nap a megkönnyebbülés reménye nélkül tér vissza. Ez igaz volt a sztálinista Magyarországra, de még inkább a nemzeti szocializmus idején" - tért ki tágabb értelemben az általa megtapasztaltakra az író.
A kérdésre, hogy az írás jelentette-e a túlélést a számára, az író így válaszolt:
"Képes voltam az életemet arra használni, hogy azt tanulmányozzam, hogyan tudja valaki túlélni a totalitarizmus egy különlegesen kegyetlen válfaját. Nem akartam öngyilkosságot elkövetni, mint ahogy nem akartam íróvá válni sem - legalábbis eleinte. Ezt sokáig elutasítottam, de aztán rájöttem, hogy írnom kellene a tanú meglepődéséről és rémületéről - ez az amit tenni fogtok velünk. Hogyan élhetünk át valami ehhez foghatót, úgy, hogy meg is értsük?"
Munkásságáról a következőképpen nyilatkozott: "Olyan valaki vagyok, aki mindezt túlélte, látta Gorgó fejét és mégis megőrzött annyi erőt magában, hogy befejezze a munkát, amely az emberekhez szól olyan nyelven, amely humánus".
Kertész Imre Sorstalanság című műve 1975-ben jelent meg először, tizenhárom évnyi munka eredményeként látott napvilágot a Szépirodalmi Kiadónál. A kötet Magyarországon kevésbé vált elismerté, a külföldi irodalmi szcénában nagyobb visszhangot kapott. A Sorstalanság című könyv 2002-ben elnyerte az Irodalmi Nobel-díjat, amely után világhírű íróvá emelte. Utolsó regénye, a Felszámolás című 2003-ban jelent meg, amely a halállal való szembenézést tárgyalja.
