 |
A nagyközönség előtt aránylag ismeretlen, a filmfanatikusok által viszont igen nagyra tartott dán rendező, Nicolas Winding Refn körzővel és vonalzóval rakta össze a Drive-ot egy tervezőasztal mellett ülve, ügyelve arra, hogy minden egyes képkocka minden négyzetmillimétere annyira hatásos és menő legyen, amennyire csak lehet. Ilyen maga a főhős is: mintha a light kóla reklámjából a borostás, félmeztelen, csajmágnes ablakmosót tuningolták volna fel tizenötször olyan coollá. Ő a férfi, akinek még neve sincs ? legfeljebb Driverként, sofőrként emlegetik ?, és aki csak akkor mond valamit, ha nagyon muszáj, de akkor sem hosszabban másfél szónál. Ő maga nem bűnöző, de sofőrként bűnözőket segít a menekülésben, viszont fegyvert elvből nem hord ? és látszik a szemén, hogy ha kemény is, rendkívül jólelkű. Annyira laza, hogy autós üldözés közben felhangosítja a rádióban a focimeccs közvetítését. Nem tisztítja a melegnegyed turkálójából a hatvanas években szerzett dzsekijét akkor sem, ha véres lesz, és egyedi sofőrkesztyűben, szájában fogpiszkálóval vezet. És közben a világ legmenőbb alkalmi munkáját végzi: filmekben kaszkadőrködik. Az a fajta figura, akit igazából kedves idiótának kéne tartanunk ? a szomszéd kisfiúnak is csak annyit tud mondani, hogy kér-e egy fogpiszkát ?, de egy-egy jelentőségteljes pillantásából vagy odavetett félszavából tudjuk, hogy nem az. Legfeljebb magának való és öntörvényű.
Supermant, Batmant, Pókembert, az X-Men és a Szupercsapat teljes stábját nem lehet úgy egybegyúrni, hogy ennél keményebb hős legyen az eredmény.
 |
És miután Refn centire megtervezte főművét, a vagány sofőrt, folytatta tovább a munkát a szögmérővel. Megvizsgálta a létező összes filmes műfajt és stílusirányzatot, és mindegyikből átemelt annyit, hogy a patchwork a lehető leghatásosabb eleggyé álljon össze a végén. A legtöbbet persze Quentin Tarantinótól vett kölcsön, kezdve a pár évtizeddel korábbi, most persze újra nagyon menő slágerekkel teli filmzenével, egészen az olyan morbid elemekig, mint a villától a kalapácsig a legkülönfélébb eszközökkel elkövetett gyilkosságok, a bőbeszédű, együttérző és őszinte gyilkos, vagy a sztriptízbár öltözőjében, üres szemű és szilikonmellű, egy szál tangában grasszáló lányok között felvett főjelenet. És van a Drive-ban egy nagy adag film noir, egy kis adag zálogházrablós heist film, egy jó kis autózúzós-kaszkadőrös grindhouse árnyéka (Tarantino megint idekacsint), valamennyi a Vanishing Point-féle, szabadságmámorban és négy keréken száguldó filmekből, egy klasszikus maffiafilm és végül, hogy nők is megnézhessék, egy könnyfakasztóan szép szerelmes mozi. Mindezeknek is az esszenciája ? Refn biztosra ment. És végül behozta a filmbe a nyilván mind közül a legmenőbb műfajt, a westernt is: a balul elsült rablásba keveredő sofőrnek, akinek nincs más vágya, mint hogy kikeveredjen a nem rá tartozó, de a nyakába zuhant maffia-ügyből, nem a pénz, nem a bosszú és nem is a nő megszerzése a legfontosabb, hanem az elvek betartása, a tisztesség megőrzése ? pont, mint a vadnyugaton. Még az utolsó jelenet is innen van átemelve, csak a sofőr nem egy lóval ugrat át a kerítésen és vágtat el a messzeségbe, mint John Wayne, hanem a fehér Chevy Impalájában indul neki az éjszakának ? az érzés ugyanaz.
 |
Félreértés ne essék, a hatáskeltés nem megvetendő cselekedet, sőt: hogy Refn ennyire pontosan konstruálta meg a Drive világát, ennyire tisztában van azzal, hogy hogyan vezesse a nézőt, hogyan érje el a kívánt érzelmeket és adrenalinszintet, rendkívüli profizmusról és céltudatosságról árulkodik. Van viszont valahol egy vékony határ, ameddig a néző még nem veszi észre, hogy hogyan akarnak hatni rá; ha ezt átlépik, az lehet zavaró ? mint amikor egy tévés reklámban a gügyögő kisbaba, a boldog szülők és a csaholó kiskutya mellé beugrál még egy kis manipulatív nyuszi is. De hogy ez a határ kiben hol húzódik, az nézőnként változó ? a Drive pedig végig ott táncol a környékén.
